Translate

2012. május 31., csütörtök

Gate closed

A cím inkább így helyes: Boarding Gate closed

Jajj, már ezt is le akartam írni és nem is tudom, hogy miért maradt ki az Ausztrál túrából A fodrászomnák meséltem ma, aki az ollót is alig bírta fogni a röhögéstől, amikor a visszaúthoz értem. De, tudom, talán azért maradt ki, mert a kollegáim így is folyamatosan cinkelnek, hogy velem mindig történik valami és ha jól emlékszem ezt már el sem meséltem nekik. Merthogy ez nem az első alkalom volt, hogy lekéstem egy repülőt.

Korábban írtam, hogy 2 hétig érvényes útlevéllel és 1,5 ausztrál dollárral a zsebemben indultam vissza Sydney-ből. Londonban kellett átszállnom és mivel biznisz jegyem volt - meg 4 órám a gépig - be is ettem magam a lounge-ba. Erről annyit, hogy nem az a ferihegyi típus. Kb. 1000nm-en minden! Kaja halmokban, gin-tonic a pocimban, wifi stb. Szóval reggel 9 felé már kissé italos állapotban (csak a megszólás végett:addigra túl 20 óra repülésen, sok időzónán, nekem nem is reggel volt, hanem pont partitájm) odasétáltam a recepcióra és nagyon szépen kértem a hölgyeket, hogy szóljanak már a budapesti gép indulásakor. Nagy bólogatások és teljes lelki nyugalom közepette mentem vissza csetelni a hodály másik végébe.

Persze nem szóltak és én meg már a Gate Closed jelzésnél rohantam a kapukhoz. Ott csak a „Sorry sir, the last bus…”-t ismételgették fülig érő tanult vigyor mellett. Ilyenkor sincs mit tenni ugye. Kérdeztem én mindent, de a vége csak az lett, hogy én anyáztam, ők meg csak mosolyogtak.

Szóval felmentem a British pultjához, leraktam a jegyem és mondtam, hogy segítsenek. Több percen keresztül ecseteltem, hogy a váróban azt mondták, hogy szólnak, de nem tették, így ez a British Airways hibája és micsoda dolog már, hogy a biznisz jegyem mellé, ami mellesleg végig British volt - Sydney-be meg vissza - ennyi szolgáltatást sem kaphatok, hogy szóljanak.

A muki meg nyugtatott, hogy „No problem sir I re-book for the next flight”. Én meg mondtam neki, hogy ok, ok, de a problem, az nem eddigiekben volt, az majd csak most jön: (kb.) „Egy fontom, de még egy centem sincs, mert minden ottmaradt Sydney-ben.” - közben mutogattam az ideiglenes útlevelem.

Innentől így zajlott a beszélgetés:
-          Akkor most mit csináljuk?
-          Hát, csak folytassa a jegy kiállítását, de mint mondtam, nincs pénzem.
-          De annak költsége van.
-          Ok, én értem, de csak annyit tudok mondani, hogy nincs pénzem, a recin nem szóltak, bizniszen utazok, egy rakás pénzt költöttem el náluk és azért választottam őket mert mennyire megbízhatóak (stb. stb, újabb 2 percig). - Majd: - Tudja mit? Nekem nem kell biznisz jegy, jó az economy is, a különbözetet meg lehet a jegyvásárlásra fordítani. - a végén meg:- Nézzen rám, haza kell jutnom, mert várnak. Az életem a kezében van. Kérem.

Az emberem vadul veri a klaviatúrát és ekkor megérkezik a másik jegyüzérhez egy „kolléga”, ugyan azzal a problémával. Szintén Budapestre, szintén lekéste stb. Ott is ütik a klaviatúrát és kérdezik, hogy a 60 fontot kp vagy kártyával akarja-e fizetni.

Annyira kussoltam meg sütöttem le a szemem, hogy alig vettem észre, hogy az én „angyalom” odaadta a jegyet - ingyen. NAAAGYOOON megköszöntem és mentem vissza a váróba. Az örömre meg tovább ittam, ettem, cseteltem.

Tulajdonképp nem is volt más opció, mint a fenti. Így hazajöttem.

Jaaa, persze a csomagomat otthagyták Londonban, másnap hozták volna ki, de az, hogy hogyan kaptam meg, egy külön (másik) cirkusz volt. Tollas Attila

2012. május 28., hétfő

Életem legszürreálisabb napja (hosszú nap, hosszú sztori, giga flash)

Ez nem kötődik a tárgyaláshoz, de annyira szürreális nap volt, hogy el kell raktároznom. Van benne buli - ahová indultunk, mise - ahová kikötöttünk, öregezés és véletlenek folyamatos egybeesése, ami olyanná kezd válni, mint egy égi jel - csak vajon mire? Annyit még a bevezetőhöz, hogy egy héttel ezelőtt a közösségünkbe látogatott Erdő Péter bíboros úr (Esztergom-Budapesti főegyházmegye érseke) és az általa celebrált szentmise után személyesen is találkozhattam vele.

Szóval, egy barátommal a másnapi drift autó versenyre érkeztünk Máriapócsra. Illetve elsőkéként Nyírbátorba, a szállásra kb. este 11-kor. A recepciós kislány a kérdésünkre, hogy hol lehet ilyenkor bulizni, Nyíregyházát (Nyíregyet :)) javasolta, de hozzátette, hogy ahová ő jár, oda csak fiatalok mennek. Hoppá-hoppá…

Így elindultunk Nyíregyre, de tudva, hogy a versenypályán buli van, elsőként azt akartuk megnézni. Elhaladva mellette persze már semmi jelét nem láttuk szórakozásnak. A máriapócsi táblánál jártunk, amikor én jeleztem, hogy forduljunk vissza, mire a barátom látva a templomot mondta, hogy úgy rémlik neki ez valami híres dolog, menjünk inkább oda majd ott megfordulunk.

A templom előtt félreállva, szokatlanul nagy mozgás volt. És csak fiatalok. Az első lány, akit leszólítottunk, annyira kedvesen magyarázta a könnyező Szűz Mária ikont, hogy végül mindketten azt éreztük, ki kell szállnunk és sétálva, hallgatnunk a lányt. Azt hiszem, még soha nem találkoztam ennyire kedves emberrel. Azt tudni kell, hogy a mi stílusunk egyedül sem mindig kiállható, együtt pedig hatványozottan parasztok tudunk lenni. De semmi hatás, a kedvességéről minden kóstolgatás visszapattant (később megtudtuk, hogy pszichológus). A templomhoz érve, kiderült, hogy nyitva van és bemehetünk megnézni. A fantasztikus idegenvezetés vége felé pedig megjelent Kocsis Fülöp, a görög katolikus Hajdúdorogi Egyházmegye megyés püspöke és belekezdtek egy másfél órás imádság-füzérbe az Istenszülő tiszteletére (Akatiszt a legszentebb Istenszülő Szűz Máriához). Wow. A lány megkérdezte, hogy akarunk-e maradni? Akartunk! Érdemes belenézni a linken. 3 szólamban éneklik, nagyon hosszú állva, kb. a felénél kicsit lankad a figyelem de mégis nagyon megható, lélekemelő és nekem sok gondolatom jött felszínre közben. A végén az kaptuk, hogy büszkék ránk, amiért velük voltunk. Ezt már akkor, amikor újabb 1 órát vallási kérdéseket boncolgatva kínozta egymást a beszélgetéshez csatlakozott kispap és a barátom (neki sajátos Buddhista gondolatai vannak :)).

Ezek után! Nyíregyen találva magunkat szóltunk egy kapuba igyekvő pár után, akiknek láthatóan a bulijuk megkoronázásának a kezdetét szakítottuk épp meg a „hova menjünk kérdéssel”. A csajszi benézett az ablakon, illetve konkrétan ránk és azt mondta, hogy menjünk a Barbizonba, mert ott van egy csomó MILF, ott jól fogjuk érezni magunkat. „Majdnem olyan jól néznek ki mint én, csak egy tízessel idősebbek.” Pafff… A barátom nem is tudta a Milf jelentését, aztán a felvilágosításom után pedig alig tudott vezetni a sokk és a röhögés furcsa elegyétől.

Na, buli, kaja, egy olyan nyílt területen, ahol csak olyan fenyőfák állnak, aminek a 15 méteres törzsén nincs ág, a tetején pedig csak valami kis lomb. Tiszta manós, lidérces flash, alkohol nélkül… Huuuuh, elképesztő. A közönség amúgy felejthető - ők is minket - bár tényleg sok Milf volt.

Délben, 6 óra alvás után nekem kellett volna egy kávé. A recepciós (már másik) mondta, hogy a szomszéd presszóban finom van. A barátom már nyitotta volna a „jó” definiálására a száját, ami tőle, mint kávészakértőtől kb. a megalázás csúcsa lett volna, de kirángatva megmentettem a nőt. A presszó az az igazi vidéki kiskocsma volt, kis extrákkal. Például a csapos hölgy tüdővészben szenvedve köpködött mindenhova, a barna löttyömbe a hegyes körmével bontotta a tejszínt és nem értette, hogy miért nem akarom már meginni…

A drift szuper volt mint mindig. Drift taxiztunk is, ami ugye a pilótának 3 extra edzéskör nekünk meg 3 beszaratós, kapaszkodós, jaaaaajjj, itt a fal, itt a fal, itt van - élmény. Nagyon ügyesek!

video
Na, én egy tipp határása egy 16 (vagy 15?) éves pilótával mentem (Varga Attis - higgyétek el, ha valaki támogatja, világhírű lesz!), aki úgy indított, hogy: „Akkor tessék itt beszállni és tessék felvenni a bukósisakot.” Buuummmm. Fodrász, kialvatlanság, ráncok? Nem is értettem mi a baj velem egy napja. Egyébként az egész verseny alatt ment a „Te a korod miatt tudod ezt… azt…" heccelés.

Próbálok semlegesen nézni, pedig
nagyon nehéz ha benyomódik
a hasam

A végén már nem bírtam tovább és 3 hostess-t (a képen 19,21,19 évesek, és igen ketten ikrek és a 21 a kakukktojás) kérdeztem, magamhoz szorítva, őszinte válaszra felszólítva őket, hogy mutassanak már kettőnk közül arra, aki az öregnek néz ki. ÉÉSSSSS, mindhárman a barátomra mutattak.
Yeeahhhh, Yeeahhhh, Yeeahhhh!
Szóval, visszafelé az autóban már megfordult az öregemberkedéses ugratás. Én még mindig vállalható, kisfiús, de sármos arcéllel bírok. Tollas Attila

Képek erről a driftről itt:
http://drifting.hu/
http://www.carsandgirls.hu/
http://photowheel.hu
itt kaptak áldást az autók:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.455652087797213.116622.197891263573298&type=1
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.370442129681394.88321.109326722459604&type=1






2012. május 26., szombat

A gonosz apa: ez van!

Eszembe jutott egy hallgatónk, aki, mint egy beakadt magnó, csak azt tudta mondani, hogy nem mindig lehet tárgyalni, nem mindig lehet tárgyalni (úgy emlékszem, ő, a végén sem tudott sokkal többet)...
Abban igaza volt, hogy igen, van ami nem tárgyalható vagy amikor (már) nem lehet tárgyalni. Eszed vagy sem, azaz, mondjuk megadod vagy például kilistáznak.
Ennek több oka lehet persze. Itt egy olyan, amiről azt feltételezik sokan, hogy az üzleti életben ritkán esik meg. Ez az a szúnyog a szobában esete, aki ha nem baszogatna folyamatosan, akár túl is élhetné az éjszakát, .
Itthon ma ez történt:

Iszonyatos fejfájással érkeztem haza, a gyerekek meg mintha megérezték volna nyomorúságos helyzetem. Azt gyakorolták, hogy milyen éles hangon tudnak visítani! Aztán folytatták az őrjöngő rohangálást, majd elvették egymás játékát majd pont az kellett az egyiknek ami a másiknál volt.

A következő események előtt természetesen kértem halkan, hangosabban, egyszer, kétszer, tízszer. Még hangosabban... Szóval a kés forgott az agyam helyén, eljött a fürdésidő és nem volt a nappaliban összeadva fél négyzetméter szabad terület ahol ne lettek volna játékok elszórva. És akkor valami elpattant és én kimentem a konyhába a szemetesét, bevittem és letettem a szoba közepére majd azt mondtam, hogy:

"Minden, ami nem kerül elpakolásra a dobozaiba, azt kidobom és többet nem jön vissza!"

"Jajj apa, csak a nagyokat jó?" - mondta a 4,5 éves. Azonnali alku basszus! És ezzel képezné az alapját, hogy legközelebb azt mondhassa: legutóbb is csak a nagyokat kellett...

"NEM, mindent, kilencig számolok. A kacsa, az autók, a hajgumi, a pörgő-forgó, minden. Egy..."

"A koala maci is?" - tesztelt a kiscsaj



Ekkor felálltam és elindultam a koala maci felé.

"Jajj, apa ne, értjük!" sírták és olyan sebességgel landoltak a játékok a dobozokban, hogy azt hittem káprázik a szemem.

Persze jött a dicséret, meg a nagy ölelés, meg az "apa annyira örül". Egyébként meg az úgy van, hogy ha nem szabadultunk volna már meg több kisautótól korábban, akkor nem lett volna ilyen hatásos a szankcióm. Szóval ezt meg kellett tanulni/tanítani. (erről jut eszembe egy másik sztori, ami azzal kezdődik, hogy "miért apa, akkor mi lesz?", de ezt majd máskor.)Tollas Attila

2012. május 20., vasárnap

„Oké, nem alkuszom.” - avagy amikor nem lehet tárgyalni


Az alábbi párbeszéd jutott eszembe a zseniális Ford Fairlane kalandjai c. eposzból (kötelező kultfilm, Nagy Feró zseniális magyar hangjával) miközben jegyet vettem Canberrában vissza Sydney-be:

„jegyüzér (j): Dögvész beugrók itt kaphatók!
Ford Fairlane (FF): Aratsz egy temetésen? Te aztán nagy geci vagy.
j: Kösz. Kell beugró?
FF: Mennyi?
j: Háromszáz.
FF: Háromszáz? A csajoknak még csak száz volt.
j: De ők le is szoptak.
FF: Oké, nem alkuszom. Háromszáz.”

Nem akarom bő lére ereszteni, meg az előzmény röhejesebb is annál, mint hogy leírjam, de a lényeg, hogy a Sydney-ből való visszaindulásom előtti 4. napon nem volt útlevelem. Ezúton is óriási köszönet mindenkinek, aki aggódva segítette a következő sztori létrejöttét:

Felhívtam a nagykövetséget akik nagyon segítőkészek voltak és/de az idő rövidsége miatt még aznap Canberrába kellett utaznom. Egy kedves ismerősöm SMS-ben elküldte a közlekedési lehetőségeket és az árakat. Cca 120 dollárt írt a repjegyre, de nem írta, hogy oda-vissza-e. Ennek okán teljesen belelkesültem, mert ugyan busszal csak 40 dollár, de hát mégis csak 4 óra utazás oda, meg 4 vissza; értelem nélkül.

Aztán egy másik ismerősöm felkarolt és elsétáltunk a (világ egyik leghíresebb strandja mellett – Bondi Beach) helyi utazási irodába, ahol nagyon lelkesen már töltötték is volna ki a jegyet, de itt már 160 dollár volt az ár és csak egy útra. Na ugye, így már sok! Különösen azt figyelembe véve, hogy az ausztrál dollár pillanatnyilag többet ér, mint az amerikai (meg azt, hogy a le nem írt röhejes eset miatt se bankkártya, se kp, se semmi nem volt már nálam).

Mentem hát a baromi unalmas busszal. Azt hiszem 4x cseréltem helyet, mert aludni akartam, de annyira rázott, hogy mit sem ért a vastag táska, a fejemet verte rajta keresztül a fém. Canberrában a taxis szó szerint azt mondta, a „Milyen itt élni?” kérdésemre, hogy „It is soooo easy to live here.” – ami ugye azt jelenti, hogy ennél kevesebb unalmas lehet Ausztráliában.

Ugyan nem találkoztam még nagykövettel, de a kapott információk alapján semmi jóra nem számíthattam. Így az adott szituációban az elvárásomnál csak az optimizmusom volt egy hajszállal magasabban. A nagykövet azonban fantasztikus volt! Végtelenül figyelmes és segítőkész. Komolyan, komolyan! Kérte például, hogy vigyek magammal igazolványképnek fényképet, de hát csak olyan volt nyomtatva nálam, ahol mellettem mászik egy koala (állatkertből, 25 dollárért). Az meg nem volt jó neki, de nem problémázott, inkább hozta a gépét és elkezdte megcsinálni. Mint mondta, ilyet még soha nem tett, ezért a többszöri próbálkozása (azért, hogy ne legyen a pólómon lévő óriási bikafej az igazolványképen) miatt már esélyem sem volt elérni az utolsó buszt és vonatot.

Szóval elkezdtem parázni, hogy mikor lesz kész és persze hogyan jutok „haza”. Teljesen jóhiszeműen megkérdezte, hogy miért nem alszom a városban és majd reggel megyek vissza Sydneybe. Sokat bírok, na de ezt nem! Ha itt már sötétedés előtt bezár minden, akkor még csak leinni sem tudom magam. Meg azt sem tudhatta, hogy a két különböző ismerősömmel randizok másnap, aminek kb. délig össze kell jönnie!

Gyorsan megnézettem vele -nagyon-nagyon udvariasan-, hogy van-e még repülőgép vagy helikopter aznap. Visszajött, és szomorúan mondta, hogy 25 perc múlva indul az utolsó.

„És mennyi az út a reptérig?”
„Olyan 10 perc.”
„Akkor nagyon kell sietnünk!” - mondtam és cinkosan ránéztem.
Láttam a szemében, ahogyan életre kel Bond ügynök. Igeeeen, végre, itt a heti izgalom!

Szóval pattanás az autóba, kapu nyílik és közben kérdezi, hogy zavar-e ha most rágyújt a pipára. Wow, gondoltam, a szupernyugodtat játsza, miközben én egyre idegesebb vagyok. Szerintem a „Hát ha menet közben meg tudja tömni úgy, hogy közben a sebességhatáron táncol jobbkormánnyal, akkor tőlem nyugodtan.” mondatom miatt végül csak bekapta. Az íze kedvéért.

Végül kiérünk a reptérre, rohanunk a pulthoz és mondom a jegyőrnek, hogy mi kell, mellettem párhuzamosan kérleli a nagykövet, hogy segítsen. Ő üti a gépet és jön a válasz, hogy „No worries”, van még jegy, 243 dollár.

Na?          Ugye?          Ford Fairlane?            Adtam a pénzt.

A baromi drága jegy!
Csak a teljes kép kedvéért, az őrök kiszúrták a bicskámat, így azt otthagytam a követségnek emlékbe. Ennyi.

Illetve még egy idevágó idézet:
FF: „Na mi az? Csak nem gondoltátok komolyan, hogy kifingatunk egy ilyen baszott drága koalát?”

Gondolom azért nem lehetett betenni az útlevélbe mert nem előre nézek
Tollas Attila
 Attila Tollas

ÁR/ÉRTÉK – A PÓLÓNYOMÁS


Akinek elmeséltem az alábbi sztorit, nem értette, hogy mi van velem. Pedig néha van úgy - mint most is -, hogy sem időm, sem kedvem nem volt elkezdeni reklamálni. Valamint ott állva úgy ítéltem meg, hogy jelentős hasznom sem származott volna az egyébként jogos reklamációmból.

Történt, hogy a napokban egy kora esti HR rendezvényen egy beszélgetést kellett moderálnom. Épp amikor az ebéd utáni emésztéssel volt elfoglalva a szervezetem - és gondolom, hogy az agyi vérhiány okán - kitaláltam, hogy csináltatok vicces pólót a témámhoz. Délután 2-kor hát elkezdtem pólóst keresni, aki megcsinálja nekem az ötletem, méghozzá azonnal. Ezzel párhuzamosan egy korábban látott grafikát továbbírtam és nehezen, de összerakattam egy grafikussal (na jó, leírom, úgy zajlott, hogy 3 grafikus küldött el, majd az első barátom visszahívott, hogy majd 3 óra múlva ráér. Én könyörögtem, mire a „küldjed” volt a válasz. Aztán pár perc múlva megint visszahívott és azt mondta, hogy „Badzmeg te tényleg normális vagy? Most sürgős határidőkre dolgozom te meg idióta macskákat küldözgetsz?” Aztán megcsinálta).
A szomszéd kerületben lévő pólós rábólintott én pedig megrendeltem két ’L’-es méretet és magamnak egy ’XL’-es méretet – gondolván, hogy a két szervező elég vékony, ott nem hibázhatok nagyon.

Elmentem hát a pólókért és a tulaj egy enyhe szemrebbenéssel meg azzal fogadott, hogy az alkalmazott elszúrta és egy ’M’-es, egy ’L’-es és egy ’XL’-es méret készült. „Gondot jelent-e ez?” kérdezte.
Én teljesen üres fejjel átgondolva, hogy vajon a 10 ezer forintból milyen oltári üzletet tudnék kihozni, azt mondtam, hogy „Nem”, majd odaadtam a pénzt.

Végül egy kedves barátnőmé lett a legkisebb, a másik kettő meg a két szervezőé úgyhogy persze nekem nincs. Most, hogy írom ezt a bejegyzést, jut eszembe, hogy a muki említette telefonon, hogy az első több idő, de minden további nyomat már csak pár perc. Szóval, talán ha kérek pár percet, ott is eszembe jutott volna ez és akkor kicseréltetem vele. De szerintem így több örömet okoztam.

Mindegy. Majd amikor dobozra nyomtatok ugyanott…

update: kaptam képet a rendezvényről, amikor még rajtam volt a póló :):



Tollas Attila
 Attila Tollas