Itt van rögtön a sztori
vége: eladtam a hajómat. Elsőre úgy tűnt, hogy keveset kértem, csiklandozott is
a mohóság érzése! Aztán nyeltem egy nagyon és elmesélem, amiért baromi jól
érzem magam: órákon belül igazolt az élet. (NAV-nak
jelentem: nem valósak az összegek és nem euróban vannak!)
Felhívott egy muki azzal,
hogy hallott a kis hajómról, látta is a kikötői kerítésen keresztül és érdekli,
hogy eladom-e? ha meg igen, akkor mennyiért? Mondtam, neki, hogy mielőtt
bármiről beszélünk, menjen és nézze meg, azért, hogy biztos legyen benne. Ez szerdán
volt. Pénteken hív, hogy megnézte és érdekli az ára. A beszélgetés így zajlott:
- (én:) Pillanatnyilag nem tudok árat mondani. Ön
utána nézett az áraknak?
- Hát, valamit mondjon.
- Ok, és akkor alkudozunk majd?
- Nekem van a fejemben egy ár, aminél többet nem akarok adni érte. Eléggé
megviselte a nap, a sólya kocsi sem kell és a ponyva is kétséges állapotban
van.
- Hát, jó, ha azt akarja, hogy én mondajak elsőként árat, akkor rendben,
csak ez pont az a helyzet, amikor nem vagyok felkészülve és nem tudom mennyiért
mennek az ilyen nap ette hajók. Pedig anno csak a felújításra költöttem 300
ezer forintot, sólyakocsin és a ponyván kívül.
- Oooooooohhhhh, az soha nem fogja megkapni érte.
- Valahogy ezt éreztem, akkor legyen 178 ezer!
- 130 ezer.
- Uh, most jön az alku rész, és félúton megállapodunk, ha jó sejtem.
Legyen 150 ezer.
- En nem fizetek a hajóért 140 ezernél többet.
- Ez nem alku! Amennyit én megyek le, annyit jön Ön fel! Az az alku. De várjon,
épp a feleségem hív, fel kell vennem!
Eddig tartott az első
etap és tényleg felhívtam a feleségem, csak azért, hogy meghallgassam, mit
gondol arról, hogy egyszer elköltöttem valamire fél millió forintot és rengeteg
időt meg energiát. Valamire, amire inkább csak vágytam, de összesen 2x
használtam és tulajdonképpen most is csak a pénzt viszi a kikötői díj. És
rendkívül megfontoltan azt mondta, hogy, vigye ha akarja. Wow. Mielőtt
visszahívtam a mukit, arra gondoltam, hogy vajon túl alacsonyról indítottam,
keveset kértem és mennyi lehet még a zsebében.
Felhívtam és
megegyeztünk, hogy a hajó 140 ezer, de a leutazásom felét én, a másik felét meg
ő fizeti, hívjuk, mondjuk frappánsan „benzinpénznek”, az + 5 ezer lesz még.
Teljesen elégedett
voltam! Ő is, hallottam a hangján. Mondja, hogy pont ilyen felújítandó fa
kalózt keresett. Kb. 160-ért tudott volna egy másik városban. Majd azt mondja,
hogy időközben a kikötői díjról is érdeklődött és amikor megyek, akkor segíteni
fog csökkenteni azt. Merthogy ott még volt tartozásom. Aztán amikor ott vagyok
aláírni derül ki, hogy a pletyka szerint 120 ezret kellene oda kifizetnem, de
az infó az, hogy a területet eladták és nagyon kell a pénz és biztos a felét is
elengedik.
Na? Értitek? Élni és élni
hagyni: ez jobb így üzlet, mint ha tovább nyomom, mindent kisajtolva belőle! Akkor
lehet, hogy 15 ezerrel többet kapok, de nem valószínűleg nem segít az infóval.
Végül a kikötő (ex)
tulajdonosa (egész kicsit segítve csak) majdnem magától mondott 40-et. És még
beletoltam azt, hogy nyáron fél áron bérelhetek tőle hajót - de ez az 5 perc
egy másik sztorit is megérne.
Hát, ezért érzem baromi
jól magam. Tollas Attila
u.i: ezt elmesélve egy
fejvadász ismerősömnek, az első kérdése azt volt, hogy „Ez csak úgy jön vagy gondolkozol rajta?”haha, nagyon vicces
figura.
Egész nap ilyen témákon
járnak a gondolataim. Úgy vesznek rá otthon szépirodalom olvasására, hogy olyan
részleteket mutatnak a könyvből, ahol tárgyalásról és üzleti stratégiáról van
szó. Miként lehet így más a válaszom, mint, hogy „igen, már csak úgy jön. Mint neked, amikor eldöntöd, hogy alkalmas-e a
jelölt vagy sem.”