Abbahagytam!

Azt mondják, hogy a dohányzást nem lehet abbahagyni, csak szüneteltetni. Lehet. Nekem mindegy. Így, akkor én pont most egy éve szüneteltetem. Az azonban biztosabb, hogy a mai névnapom, sokkal inkább tekinthető a születésnapomnak. Alább pedig egy-két tapasztalatom az elmúlt 15 évről:

Emlékszem, volt egy barátom és amikor a Balatonhoz mentünk volna az első valamelyik Trabantommal, akkor ő rá akart benne gyújtani. Én meg mondtam, hogy inkább majd megállok, mire ő, hogy lehúzza az ablakot. Végül kiraktam az autóból és nem mentünk el. Ekkor még nagyon sportoltam.

Aztán az első mobiltelefon bizniszről, Svédországból hazafelé érkezve a dohányzó sofőrtől a számba került egy cigi és a köhögőroham utáni szédülős-jó érzés magával húzott - két részletben.

Azért két részletben, mert az első alkalommal cigiztem. Akkor a már feleségem aztán addig nyúzott, hogy végül talán egy szerelmes éj után elhagyta a számat a "hát legyen, ígérem, hogy leszokom a cigiről" mondat. És ekkor tényleg leszoktam a cigiről. Eltökéltem, hogy cigi nem érinti többet az ajkam és azóta nem is tette. Viszont rászoktam a szivarra! Aztán a szivarkára - különböző méretben, hosszban és büdösségben. De cigit soha többet nem szívtam - a dohányzás maradt.

Az igazság az, hogy a tartós változáshoz belülről kell érkeznie a kényszernek. Rám egyáltalán nem hatott a külső "megmondás". Évekig próbálkoztam mindenféle eszközökkel. Ismételt feleség kérésre elmentem mágnesezéses cuccra - majd röhögve eljöttem. Aztán kb. egy nyaralás árát költöttem tapaszokra és gyógyszerekre. Az utóbbi egy olyan durva cucc volt, hogy minden reggel öklendezésig hányingert okozott és semmi kedvem nem volt rágyújtani. Délben már igen, majd egy idő után már a reggeli bevétel előtt szívtam inkább. De a beteg az egészben a saját magam hitegetése és áltatása volt. Ex kollégáim pedig igazán mellémállva kommentálták is a leszokási kísérletet, amikor megláttak a kocsiban fusiban füstölni: "Na, ugye mondtam, hogy nem fog menni." Hát így megy ez.

Pont egy éve, téli alapozó edzés gyanánt elmentünk egy (tornaóra szerű) edzésre és én döbbentem néztem, hogy az erősnek hitt, "sportos" testem és a hozzá tartozó óriás egóm 30 perc alatt szilánkosra robbant. Úgy emlékszem, hogy hánytam. A "baromi erős gyerek vagyok" érzés biztosan távozott. Én - illetve aki még megmaradt belőlem - pedig hazafelé kidobtam a maradék doboz szivart a kocsi ablakán. Egy belső vágy miatt végeztem egy másik vágyammal. Belülről jött, nem szólt senki. Nem azért, mert a gyerekeim majd rossz példát kapnak és az unokáimmal majd nem tudok focizni - meg ilyen "szép" dolgok miatt. Azért nem gyújtottam rá többet, mert a cigi hatásai miatt a felépített, bár talmi énképemet összetörtem. Valami cél elérése érdekében vállalok áldozatot, nem pedig áldozatot vállalok önmagáért az áldozatért. Ez nekem nagyon fontos tanulság bármilyen változáshoz.

Legalább 2 hónap kellett ahhoz, hogy megszabaduljak attól az iszonyatos légszomjtól, amit minden edzésen éreztem. Aztán kezdett megfordulni és már tudtam kézen állni egy percig és bár nem szerettem bele, csinálni 7 percig burpee-t. Erősebb lettem, gyorsabb, jöttek a sikerek. Egyre kevesebbet kívántam a cigit és amikor mégis jött az érzés, akkor vagy elmentem edzeni vagy csak arra gondoltam, milyen eredmények vannak már mögött. Az első nagy lépés után kis lépéseket tettem csak. Mindig kitűztem valami célt és azért dolgoztam. Egyrészről vicces, hogy ami nekem cél, az másnak könnyű semmiség, másrészről az is vicces, hogy az én motivációmat csak én értem igazán, a körülöttem lévők nem. Például, hónapokig készültem az egykezes kézenállásra, aztán jött egy srác, aki második nekifutásra megcsinálta. Hihi, hát ez is csak így megy.

A lényeg, hogy nekem a sport segített. (köszönet az edzőknek (alább páran) és az edzőtársaknak). Azért azt a tényt nem meg kell említenem, hogy hosszú még a fejlődési út előttem. Már vannak is új célok: az egyik a háromszáz double unders-t egyben. Végül is nem lehet olyan nehéz, csak ugrálni kell. Tollas Attila


u.i: Ja, azt mondják, hogy meghízol, amikor abbahagyod a cigit. Ez igaz. Az is mondják, hogy több pénzed lesz majd. Ez nem igaz. Viszont eddig kevesebb kabátomat égettem ki. Meg sokkal jobban érzem magam. Tök jó volt, amikor a kölök odajött egy nappal a közös sprintünk után és azt mondta, hogy "Apa, nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan tudsz futni. A végén legközelebb azért ne ess majd el mert megint én nyerek!"

tényleg köszönet nekik: edzőbácsik: Ákos, Tomi, Géza (Testakadémia), Attila, Norbert (Crossfit Spark), edzőnéni: Detti (Cross and Lift Community)

Gondolatok a változásról

Szóval, aki tudja, miért olvassa ezt a bejegyzést, annak nincs újdonság. Aki meg csak úgy olvassa, szerintem pár sor és minden tiszta lesz. Remélem, hogy a mostani csapongásaim rendhagyóak lesznek - de itt legalább azt csinálják, ami egy személyes blogtól el is várható, az érzések kavalkádját tükrözik.

A változással az a baj, hogy az esetek többségében nem azért következik be, mert mi annyira akarjuk. Azért következik be, mert külső tényezők kész helyzet elé állítanak, vagy események sorozata miatt kell döntést hozunk. Ezeknek van az a negatív kicsengése, és most kérlek - mivel velem sem ez történt - hagyjuk a tényleg ritka pozitívat.

Mert úgy őszintén, ki szereti a változást? - nem, nem a változatosságot, a változást! Ki nem ragaszkodik azokhoz a biztos pontokhoz, amikhez bátran visszanyúlhat, azokhoz, amik segítenek meghatározni életének egyensúlyát akkor is, amikor éppen kileng az. Mennyi és számtalan frázis szól a kinyitott ajtón keresztül, a fától az erdőig és még sorolhatnánk, hogy micsoda lehetőségek vannak előttünk, csak nem látjuk, mert nem merünk változtatni. Az egyik heti kedvencem: „If you’re brave enough to say goodby, life will reward you with a new hello” - Paulo Coehlo - húúúhaa. Király! Bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne!

De aztán, igen, valahogy nálam is összeállt a kép, bár nem ennyire vaktában. Egész életemben attól féltem (és félek most is), hogy elengedem magam mellett a lehetőségeket. A véletlenekben nem hiszek, így számomra a lehetőségek is teremtettek. A felismerésük persze baromi nehéz és mindig Pista bácsi jut eszembe róla:

„Árvíz van, a vízszint gyorsan emelkedik, mindenki menekül a faluból csak Pista bácsi mászik fel a háztetőre. Arra jön egy csónakban a szomszéd:

- Pista bácsi tessék bemászni, kimenekítjük innen!

- Nem, fiam, majd az Isten megsegít!

Következőnek jön egy motorcsónak:

- Bácsi, jöjjön, van itt hely, mindjárt elnyeli az árvíz!

- Nem fiam, majd Isten megsegít!

Legközelebb arra jön a katasztrófavédelmi helikopter, de Pista bácsi őket is elküldi. Az árvíz szépen el is éri Pista bácsit, elsodorja és Pista bácsi megfullad. Felmegy a mennybe. Szent Péter üdvözli:

- Hát megfulladt az árvízben, Pista bácsi?

- Igen, mert abban bíztam, hogy Isten megsegít, de nem segített! - mondja Pista bácsi méltatlankodva.

- De Pista bácsi, küldtünk egy csónakot, egy motorcsónakot és egy helikoptert is!

A napokban néztem végig egy Csányi Vilmossal egykor készített interjút, amiben egy rendkívül érdekes témáról beszélt. Az etológusok egyik felismerése, hogy a delfinek/bálnák elképesztő jelrendszerrel kommunikálnak egymással, és ezek a jelek lassan de, generációról generációra változnak. „Mivel azonban a vadászok elsősorban a nagyobb testű, idősebb állatokat irtják, ez olyan változást jelent a közösségekben, mintha az ember esetében hirtelen csak három-négyéves gyermekekből állna a világ: azaz elvész minden kultúra.”

Ebből engem a leírt tény mellett már megint, ismét a (megismerés) lehetőség elvesztése gondolkodtatott el igazán.
Szóval, én elég sokat dolgoztam az elmúlt időben a saját lehetőségeim kikaparásáért. Ezek meg most előttem állnak és üvöltve nyújtják a karukat, hogy fogjam már meg! Ilyenkor kinyírni őket azért igen csak morbid lenne. Még akkor is, ha tele vagyok félelemmel. Ugyan ki ne lenne? Csak hazudna másnak és legfőképp magának! Szóval, itt a drift, a munkáltatói márkaépítés, egy tréningforradalom… Szóval, goodbye - felmondtam!

Igazán nem akarok senkit hitbéli kérdésekkel untatni, így akit a zárás nem érdekel, akár itt abba is hagyhatja. Egy mai beszélgetésem alatt meséltem valakinek a fenti Csányi Vilmos és a felmondási élményemet. Egy olyan tanulságos válasza volt, ami rávilágít a rövidtávú előnyökre. Arra, hogy talán azért nem ismerünk fel egy lehetőséget, mert már korábban csírájában elfojtottuk:

„Istenhez imádkoznak az emberek,

- Mindenható Atyánk, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtője, adj nekünk lehetőséget, hogy segítsünk szenvedő fiaidon. Küldj nekünk valakit, aki feltalálja, hogyan kell gyógyítani a rákot!
- Én küldtem - válaszolja az Úr - De Ti feltaláltátok az abortuszt...”