Büntetést fizetni mindig rengeteg
érzést vált ki belőlem. Főleg negatívot, és ahogy ezt most leírom, tulajdonképpen
egy pozitív sem ugrik be. Szóval a két fő érzés: 1, a francba, hibáztam és most
bűnhődők - bár fizetek és már vége is.
2, a pénznek nagyon sok jobb helyét is tudom, mint a közkassza gyarapítása.
Kiváltképp külföldön.
Egy 2 napos bécsi
konferencia után, meghívásra pozsonyi kitérőt tettem. Abba a városba, ahol
rendkívül szemfülesen oldották meg a parkolási gondokat. Számozott parkolókat
festettek fel, így az ott lakók, a házuk előtt tudnak megállni. Más meg kb.
sehol, illetve azért ez nem igaz, mert tényleg szép számmal vannak fizetős
parkolók. Nekem azért ennél sokkal nagyobb szerencsém volt, mert - bár sokat
köröztem, az esti lámpák gyér megvilágításánál - sikerült is találnom egy
helyet: olyat, ami nem számozott és nem is volt sarkon, mert ugye ott sem lehet
állni.
Gyenge italozás után
kerültem ágyba és mivel rohanni akartam haza, még dél előtt felkelve sietve elintéztem
pár dolgot. A súlya nem volt nagy, de azért, hogy nem kelljen további roamingot
fizetni, lekapcsoltam ezt is telefonról. Majd a széles mosoly, amivel az
autómhoz közeledtem, tényleg egy milliomod másodperc alatt vált semmivé, látva rajta
a kerékbilincset. Sárga vonalra álltam…
Hehe, se roaming már,
ahogy euró sem maradt, se szlovák nyelvismeret, se rohanás haza.
Egy pláza kávézójában
mormolt gyors számvetés után, kevés lehetőséget tudtam csatasorba állítani. A bankkártyám
nem volt nálam (nehogy költsek - hehe megint), így a kp. felvét nem ment, hitelkártyát
meg erre inkább -egyelőre- nem. A bankok azonban nyitva voltak, nálam volt (ablakpárkány
vételre szánt) forint és így már csak a bünti összegét kellett megtudnom. A
pincérlány meg tényleg nagyon kedves volt, mert megnézte a neten, hogy 80 euró
lesz. Pafffff. 80 euró, mert nem láttam a sárga csíkot. Basszus!
A rendőrséget hívva csak
az angolt és a magyart tudtam kommunikációs alapként felajánlani, de hát ők
voltak otthon, és végül a szlovákot maradt. Mondom, hogy nem értem, de csak mondja,
én meg az utcanevet - hátha az majd segít. Azt ugyan nem hiszem, hogy itthon más a
helyzet és tényleg igazán rémes, amikor beszélsz, de olyan nyelven válaszolnak,
amiből csak az autómárkámat értettem: wow, vágom rá gyorsan, hogy „yes, yes”, majd ő is mond valamit. Én meg hogy „yes, yes” és akkor letette.
Vártam egy jó időt, mire megjöttek.
Nekem fülig ér a mosolyom és csak mantrázom, hogy szori, szori, meg hogy
bocsánat, elnézést, nem láttam. Megy a mosoly kétezerrel, mert mi van ha több
mint 80 és akkor tényleg telefonos segítséget kell kérnem.
Elkéri a papírokat az
egyik, írja, írja, majd beszél a másikhoz valamit, az meg mosolyog, miközben
veszi le a bilincset és alig érthetően mondja, hogy tventi.
.jpg)
.jpg)
„Twenty euró” - mondja a felíró én meg a nap első pozitív sokkját kapva a lehető
leggyorsabban adom a kezébe a húszast, nehogy meggondolja magát.
Hazafelé meg az elvárások
alakítása jutott az eszembe. Olyan boldog voltam, hogy mennyit spóroltam és mit
fogok kezdeni a megtakarított pénzzel - persze már euróban. Tollas Attila
