Parkolás Pozsonyban

Büntetést fizetni mindig rengeteg érzést vált ki belőlem. Főleg negatívot, és ahogy ezt most leírom, tulajdonképpen egy pozitív sem ugrik be. Szóval a két fő érzés: 1, a francba, hibáztam és most bűnhődők  - bár fizetek és már vége is. 2, a pénznek nagyon sok jobb helyét is tudom, mint a közkassza gyarapítása. Kiváltképp külföldön.

Egy 2 napos bécsi konferencia után, meghívásra pozsonyi kitérőt tettem. Abba a városba, ahol rendkívül szemfülesen oldották meg a parkolási gondokat. Számozott parkolókat festettek fel, így az ott lakók, a házuk előtt tudnak megállni. Más meg kb. sehol, illetve azért ez nem igaz, mert tényleg szép számmal vannak fizetős parkolók. Nekem azért ennél sokkal nagyobb szerencsém volt, mert - bár sokat köröztem, az esti lámpák gyér megvilágításánál - sikerült is találnom egy helyet: olyat, ami nem számozott és nem is volt sarkon, mert ugye ott sem lehet állni.

Gyenge italozás után kerültem ágyba és mivel rohanni akartam haza, még dél előtt felkelve sietve elintéztem pár dolgot. A súlya nem volt nagy, de azért, hogy nem kelljen további roamingot fizetni, lekapcsoltam ezt is telefonról. Majd a széles mosoly, amivel az autómhoz közeledtem, tényleg egy milliomod másodperc alatt vált semmivé, látva rajta a kerékbilincset. Sárga vonalra álltam…

Hehe, se roaming már, ahogy euró sem maradt, se szlovák nyelvismeret, se rohanás haza.

Egy pláza kávézójában mormolt gyors számvetés után, kevés lehetőséget tudtam csatasorba állítani. A bankkártyám nem volt nálam (nehogy költsek - hehe megint), így a kp. felvét nem ment, hitelkártyát meg erre inkább -egyelőre- nem. A bankok azonban nyitva voltak, nálam volt (ablakpárkány vételre szánt) forint és így már csak a bünti összegét kellett megtudnom. A pincérlány meg tényleg nagyon kedves volt, mert megnézte a neten, hogy 80 euró lesz. Pafffff. 80 euró, mert nem láttam a sárga csíkot. Basszus!

A rendőrséget hívva csak az angolt és a magyart tudtam kommunikációs alapként felajánlani, de hát ők voltak otthon, és végül a szlovákot maradt. Mondom, hogy nem értem, de csak mondja, én meg az utcanevet - hátha az majd segít. Azt ugyan nem hiszem, hogy itthon más a helyzet és tényleg igazán rémes, amikor beszélsz, de olyan nyelven válaszolnak, amiből csak az autómárkámat értettem: wow, vágom rá gyorsan, hogy „yes, yes”, majd ő is mond valamit. Én meg hogy „yes, yes” és akkor letette.

Vártam egy jó időt, mire megjöttek. Nekem fülig ér a mosolyom és csak mantrázom, hogy szori, szori, meg hogy bocsánat, elnézést, nem láttam. Megy a mosoly kétezerrel, mert mi van ha több mint 80 és akkor tényleg telefonos segítséget kell kérnem.

Elkéri a papírokat az egyik, írja, írja, majd beszél a másikhoz valamit, az meg mosolyog, miközben veszi le a bilincset és alig érthetően mondja, hogy tventi.

„Twenty euró” - mondja a felíró én meg a nap első pozitív sokkját kapva a lehető leggyorsabban adom a kezébe a húszast, nehogy meggondolja magát.

Hazafelé meg az elvárások alakítása jutott az eszembe. Olyan boldog voltam, hogy mennyit spóroltam és mit fogok kezdeni a megtakarított pénzzel - persze már euróban. Tollas Attila

Mi egy tárgyaló legnagyobb hibája?

Elöljáróban: ez nem mókás. Inkább tényszerű, szakmai, de én írtam, így tessék:

Van-e egyszerű válasz arra a kérdésre, hogy "Mi a tárgyaló legnagyobb hibája?" Erre a kérdésre vártuk ugyanis a választ a volt hallgatóinktól egy játék keretében. A merítésünk egy piackutató számára talán nem reprezentatív, a tapasztalatunkra alapozva mi mégis hiszünk benne.

Hadd kezdjem azzal, hogy nem bontottuk arra a két fő részre a kérdést, miszerint a találkozó előttre vagy magára a tárgyalásra gondolunk. A megjegyzéseimnél azonban ezt kifejezetten figyelembe veszem.

Íme hát, az eredmények megjelölési sorrendben, súlyozva:

- Felkészülés hiánya
- Túlzott engedményadás, illetve ahogy mi mondjuk: jávorszarvas darabok dobálása
- Rugalmatlan álláspont
- Agresszív érvelés/tárgyalás
- Strukturálatlanság
- Reális ajánlat hiánya/irreális ajánlatok
- Feltétezésekre alapozva tárgyalni
- Nem tesz ajánlatot
- A célok el nem érése
- Célok hiánya

A felkészülés hiányosságát a válaszadók 32%-a említi, ami jól mutatja, hogy gondolunk rá és érezzük a fontosságát is. Többször bebizonyosodott már, hogy a felkészülés során eldől, melyik fél milyen eredménnyel áll majd fel a tárgyalóasztaltól - pedig még nem is találkoztak. Teljes meggyőződéssel állítom: nem az számít, hogy elmondhassuk, mi felkészültünk, hanem az, ahogyan felkészülünk. Olyan kihagyhatatlan lépések, mint a célok meghatározása, mit akarok elérni és meddig megyek el - ha van ilyen egyáltalán - ezek tesztelése, hátha nem is cél a cél hanem eszköz és még sorolhatnám.
Kiváltképp bosszantó egy tárgyaláson, ha a tárgyalópartnerünk a felkészületlen. Amennyiben átélt már hasonlót, gondoljon erre amikor Ön megy el úgy egy tárgyalásra, hogy nem szánt megfelelő mennyiségű időt a felkészülésre.

A következő pontok egytől-egyik elkerülhetőek illetve kezelhetőek ha időt hagyunk rá és a megfelelő módon készülünk fel.

A tárgyaláshoz tartozó pontok közül, egyértelmű, hogy az engedmények indokolatlan és legfőképp egyoldalú dobálása szintén dobogós helyen végzett. Többször írtunk már arról, hogy akár taktikaként is megjelenhetnek a másik oldalon olyan technikák, amikre csípőből visszatüzelünk engedményekkel. A legnagyobb probléma ezzel az, hogy a másik fél nem egy egyszeri gesztusnak tekinti az engedményünket, hanem könnyű prédaként gondol majd ránk a jövőben is. A feltétel nélküli engedményekkel pont az ellenkező hatást érjük el, mint terveztük. A tárgyalópartnerünket vagy mohóvá tesszük, vagy azt éreztetjük vele, hogy gyenge ajánlattal nyitott.

Az agresszív érvelés/tárgyalás akár egy taktika is lehet a megfélemlítésünkre. Ha nem az, akkor érdemes elgondolkodni, hogy esetleg mi váltjuk ki a másik félből. Például azzal, hogy irreális ajánlatokat teszünk, rugalmatlanok vagyunk egyes témákban és erről nem a megfelelő időben adunk tájékoztatást vagy a teljes strukturálatlanság jellemez bennünket.

Rengeteg élő példát látunk a konzultációink közben, hogy a kezdetben jogos feltételezéseket a tárgyalás közben nem igazolják a felek. Ez pedig szinte minden esetben hosszabbá teszi a tárgyalás folyamatát, sokszor zsákutcába vezet és szélsőséges esetekben a tárgyalás megszakítását okozza. Alapja lehet akár az agresszív tárgyalásnak és a totális félrestrukturálásnak is. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy kérdés a feltételezések igazolására csodákat tehet és új megvilágításba helyezhet célokat.

Természetesen, ha a felkészülés során egyértelmű, reális célokat tűztünk ki magunk elé akkor szinte elkerülhetetlen, hogy az igényünk ajánlat formájában is
elhangozzék. Ha hiányos a felkészülés, akkor esély van arra. hogy nem lesz ajánlattétel. Ez pedig az egyik legnagyobb hiba, amit egy tárgyaló elkövethet a tárgyaláson.

Ajánlat hiányában nincs miről tárgyalni.
Még egy hibás ajánlat is lehetőséget ad a folytatásra. Az ajánlat képes csak kimozdítani minket a holtpontról és minden esetben az ajánlat viszi előre a tárgyalást. Ezek értelmében - túl a felkészülés kiemelkedő fontosságán - a legfontosabb tárgyalói feladatnak gondoljuk az ajánlattételt.

A célok hiánya ismételten a felkészülés hiányosságához tartozik, úgy, mint esetlegesen a rossz, irreális cél meghatározása és ennek következményeként a kudarc, hogy nem érjük el azt. Fontos azonban megjegyeznem, hogy a tárgyalók sok esetben felcserélik a célt a stratégiával, ami nem más, mit az eszköz a cél eléréséhez. A stratégiához való merev ragaszkodás pedig rugalmatlanná teszi a tárgyalást. Számtalan példát láttam arra is, hogy a cél reális volt, mégsem tudtuk elérni. Nem minden esetben lehet üzletet kötni - millió egyéni érdek és egyéb körülmény lehet gátja - és jobb nem elérni egy célt mint rossz üzletet kötni.

Volt még két figyelemre méltó válasz is. Az elsőhöz nem lehet sokat hozzáfűzni, a másodiknak meg nincs tudományos alapja, de mindkettővel mélységesen egyetértünk:



- "Egy tárgyalónak az a legnagyobb hibája, ha nem tud tárgyalni."


- "A legnagyobb hiba természetesen az, ha valaki nem végzett el minimum EGY (xxx-cégünk) tréninget, mert hát hogy is gondolhat arra, hogy tud úgy sikeresen tárgyalni!?"

Tollas Attila

Gate closed

A cím inkább így helyes: Boarding Gate closed

Jajj, már ezt is le akartam írni és nem is tudom, hogy miért maradt ki az Ausztrál túrából A fodrászomnák meséltem ma, aki az ollót is alig bírta fogni a röhögéstől, amikor a visszaúthoz értem. De, tudom, talán azért maradt ki, mert a kollegáim így is folyamatosan cinkelnek, hogy velem mindig történik valami és ha jól emlékszem ezt már el sem meséltem nekik. Merthogy ez nem az első alkalom volt, hogy lekéstem egy repülőt.

Korábban írtam, hogy 2 hétig érvényes útlevéllel és 1,5 ausztrál dollárral a zsebemben indultam vissza Sydney-ből. Londonban kellett átszállnom és mivel biznisz jegyem volt - meg 4 órám a gépig - be is ettem magam a lounge-ba. Erről annyit, hogy nem az a ferihegyi típus. Kb. 1000nm-en minden! Kaja halmokban, gin-tonic a pocimban, wifi stb. Szóval reggel 9 felé már kissé italos állapotban (csak a megszólás végett:addigra túl 20 óra repülésen, sok időzónán, nekem nem is reggel volt, hanem pont partitájm) odasétáltam a recepcióra és nagyon szépen kértem a hölgyeket, hogy szóljanak már a budapesti gép indulásakor. Nagy bólogatások és teljes lelki nyugalom közepette mentem vissza csetelni a hodály másik végébe.

Persze nem szóltak és én meg már a Gate Closed jelzésnél rohantam a kapukhoz. Ott csak a „Sorry sir, the last bus…”-t ismételgették fülig érő tanult vigyor mellett. Ilyenkor sincs mit tenni ugye. Kérdeztem én mindent, de a vége csak az lett, hogy én anyáztam, ők meg csak mosolyogtak.

Szóval felmentem a British pultjához, leraktam a jegyem és mondtam, hogy segítsenek. Több percen keresztül ecseteltem, hogy a váróban azt mondták, hogy szólnak, de nem tették, így ez a British Airways hibája és micsoda dolog már, hogy a biznisz jegyem mellé, ami mellesleg végig British volt - Sydney-be meg vissza - ennyi szolgáltatást sem kaphatok, hogy szóljanak.

A muki meg nyugtatott, hogy „No problem sir I re-book for the next flight”. Én meg mondtam neki, hogy ok, ok, de a problem, az nem eddigiekben volt, az majd csak most jön: (kb.) „Egy fontom, de még egy centem sincs, mert minden ottmaradt Sydney-ben.” - közben mutogattam az ideiglenes útlevelem.

Innentől így zajlott a beszélgetés:

-          Akkor most mit csináljuk?

-          Hát, csak folytassa a jegy kiállítását, de mint mondtam, nincs pénzem.

-          De annak költsége van.

-          Ok, én értem, de csak annyit tudok mondani, hogy nincs pénzem, a recin nem szóltak, bizniszen utazok, egy rakás pénzt költöttem el náluk és azért választottam őket mert mennyire megbízhatóak (stb. stb, újabb 2 percig). - Majd: - Tudja mit? Nekem nem kell biznisz jegy, jó az economy is, a különbözetet meg lehet a jegyvásárlásra fordítani. - a végén meg:- Nézzen rám, haza kell jutnom, mert várnak. Az életem a kezében van. Kérem.

Az emberem vadul veri a klaviatúrát és ekkor megérkezik a másik jegyüzérhez egy „kolléga”, ugyan azzal a problémával. Szintén Budapestre, szintén lekéste stb. Ott is ütik a klaviatúrát és kérdezik, hogy a 60 fontot kp vagy kártyával akarja-e fizetni.

Annyira kussoltam meg sütöttem le a szemem, hogy alig vettem észre, hogy az én „angyalom” odaadta a jegyet - ingyen. NAAAGYOOON megköszöntem és mentem vissza a váróba. Az örömre meg tovább ittam, ettem, cseteltem.

Tulajdonképp nem is volt más opció, mint a fenti. Így hazajöttem.

Jaaa, persze a csomagomat otthagyták Londonban, másnap hozták volna ki, de az, hogy hogyan kaptam meg, egy külön (másik) cirkusz volt. Tollas Attila