A bizalom legyőzi a félelmet?

Rendhagyó poszt ez is, mert ugyan a bizalom köthető a tárgyaláshoz, itt most nem lesz szó kifejezett „akcióról”. Arról lesz szó, hogy a bizalom valaki vagy valami iránt milyen fontos a félelem legyőzésében. Rengeteg blogot és cikket olvasok számtalan szerző tollából mindenféle témában. Aztán a cikkek végére kiderül, hogy a pontokba szedett igazságok használatának hogyanját csak nem kapom meg. Talán nincs is ilyen, talán csak mindenkinek 5-10-20 pontból álló listái vannak -. hogyanok nélkül.

Magammal kapcsolatban pedig: félek a méhektől! Persze itt egy jó tanács: „Jaj, hát ne félj, gondolj például másra!” Tényleg? Hogyan? Hogyan, amikor ott szállnak körülöttem, mindegyik seggében egy hegyes dárdával?

Azt hiszem a kíváncsiság vett rá, hogy elmenjek egy méhészetbe. Valahogy úgy képzeltem, hogy majd messziről látom a kaptárokat, mondanak pár szót róla, veszek lépet-mézet-propoliszt, aztán vissza gyorsan a városba. Ehelyett, amikor megérkeztünk, a középkorú szaki beült mellénk az autóba és azonnal mutatta, hogy hogyan menjünk a kaptárfarm felé. 200 család dolgozik neki, és mint mondja, az ő méhei nem csípnek. Szúrni szoktak, de most nem lesz baj, biztosít róla.

Aztán ott álltunk a központi „bódé” mellett, közel az itatóhoz, ahonnan a méhek ezrei szállnak ki-be, egy láthatóan képzeletbeli sztrádán. Az öregúr meg csak mesél, mesél. Tiszta szenvedély, mutatja, mondja, hivatkozik. Tele van példával és látszik, hogy nem lehet már sok újat mondani neki. Majd, pont amikor ezt gondolom, belekezd, hogy hogyan rabolnak a méhek egymástól is. Amikor például gyenge a család, vén a királynő. Ő meg felhívja a még tapasztaltabb méhész barátját, hogy megkérdezze, mi-miért van. Még mindig tanul! El vagyok ámulva.

Ekkor begyújtja a füstölőt, rám adja a sapkát(?) és szinte kézen fogva bevisz a kaptárok közé, „megbontani” egyet. Én meg még mindig csak hallgatom, megbabonázva. Mutatja a heréket, megtaláljuk a királynőt, azt mondja, vegyem le én a következő kaptár tetejét. Stb.

Azt hiszem vagy 3 órája beszélünk, amikor már érzem mennünk kell és mondom is neki, hogy induljunk. Ekkor, mintha egy pálcával suhintanának, vége a varázslatnak, felébredek. Azonnal ott terem egy méh és hát, eléggé szuicidnek tűnik. Láthatóan zaklatottan keresi a szőrmentes bőrfelületet. Én meg hadonászok, csapkodok, érzem, hogy csak összejön a végére az a fránya szúrás. Erre az öreg:

- Ne bohóckodjon, jöjjön velem! – újra kézen fog és visszavisz a bódéhoz. A méh meg eltűnik. - Tudja-e, hogy a szúrás megelőzéshez 3 dolgot tehet csak. Én ebből mindig egyet szoktam tenni.

- És mik azok?

- Nem megy méhek közé. Vagy gyorsabban fut mint 24 km/h és lehagyja őket. Vagy megöli azt, amelyik megtámadja.

- Ne már, gondolom, nem az első kettőt teszi. Megöli őket?

- Meg hát. Különben is meghalna a szúrás után. Ha meg megszúrja, akkor a szagra jönnek a többiek és gondolkodás nélkül oda szúrnak ők is. Így hát kíméletesebb az 50.000 méh közel egyet-egyet megölni…

Hát nem semmi ugye? Ötvenezer méh volt a közelemben és pár ezer meg nagyon mellettem. A szaki bevuduzott és már csak rá figyeltem. A tapasztalatában, a gyakorlatában, a tudásában, a határozottságában, a szenvedélyében és az őszinteségében, hogy ő sem tud mindent. Bíztam benne. Félelem a méhektől? Hát ott nem volt ilyen. Valahogy így kell ezt, amikor tanácsadót választunk magunk mellé. Tollas Attila

u.i: http://www.leipoldmeheszet.hu/
 

(Meg)alkuszunk

Az alábbi sztori egy vendégírás! Egyre többet fogok közölni másoktól is és bátorítok mindenkit az írásra. Minden nap tárgyalunk!

A fiam egy kicsi ősember: atléta termet, fiúhoz képest hosszú haj és zabolázhatatlan természet. Ez keserves kombináció annak a szülőnek, aki szocializált gyermeket kíván tálcán nyújtani a társadalomnak. Lackó haját születése óta én nyírom, megjegyzem, erre túl sokszor nem került sor, talán háromszor-négyszer. Egyrészt gyönyörű a haja, göndör és dús, szeretem így, másrészt a már említett természet… Az elmúlt hetekre azonban a helyzet tarthatatlanná vált.

Az óvodában felnőtt és gyerek egyaránt cikizte, hogy úgy néz ki, mint egy lány, bár ez nem igaz, úgy néz ki, mint egy hosszú hajú fiú; azt ígérték neki, hogy álmában levágják, a haját, ami véleményem szerint kimeríti a lelki terror fogalmát.  Az apja pedig napi rendszerességgel mantrázta, hogy a gyerek haját le kell vágni, ha kell, nullás géppel, kopaszra, mert meg fog vakulni, stb. Szerintem ez is kimeríti a már említett terrort.

És itt elkezdődött a tárgyalás, hol az „Egyezzünk meg!”, hol a „Győzzük le a másikat!” jegyében. Az elképzelések viszonylag távol álltak egymástól, én úgy gondoltam, hogy végre bevezetem őt Dóri néni és Gábor bácsi fodrászszalonjába, akik helyes testvérpár, anya és apa fodrászai. Ott szakszerű hajvágáson esik át, én fizetek, ő szép és mindenki boldog. Ő természetesen nem így képzelte, a válasza egyértelmű és határozott volt: nem.

A jó hangulat és az egymásra hangolódás esetünkben adott, ezen túl sokat nem kellett dolgozni. Először a meggyőzéssel próbálkoztam, mindenféle ész- és esztelen érveket felsorakoztatva, miért lesz neki nagyon jó, ha megkurtítjuk a gyönyörű haját: észérv, hogy nem fogják csúfolni, esztelen, hogy nem fog megvakulni, stb. Mit mondjak, vajmi kevés sikert értem el, hogy úgy mondjam, nem alakult ki tartós véleményváltozás a gyerekben a haját illetően.

Itt az amatőr szülő megtette első ajánlatát.  A gazdaságiért nem is annyira, inkább az erkölcsi sikeremért aggódtam őszintén. A gyerek xboxot kért, hát legyen, a hajvágásért cserébe felajánlottam neki, hogy megkapja. De nem azért ám, mert minálunk 90.000 Ft-tól indul a hajvágás, hanem mert húsvétra ígéretet kapott erre a remek ajándékra, én pedig azt gondoltam, hogy legfeljebb az átadás-átvétel nem a nyuszi fészkében történik majd. Azt hiszem, azonnal átlátott a szitán, hogy mi az, ami a számomra a legfontosabb, mert szemrebbenés nélkül emelte a tétet: kettő xboxot kért a nyiratkozásért! Én persze rögtön visszaléptem és vadul alkudozni kezdtünk, miközben a család többi része kibicnek semmi se drága alapon passzírozta Lackó valamiféle végkifejlet felé.

A kép NEM Lackót ábrázolja. Ennél ő rafkósabb! :)

Ez a folyamat eltartott vagy 6 héten át, ami során, ha nem is klasszikus értelemben, de annál több tárgyalási hibát vétettünk és a hitelességünkben sok kár esett.  Kiviláglott, hogy a lehető legolcsóbban szeretnénk megúszni, hogy amit megígérünk, mennyire nem tartjuk, és mi felnőttek elképesztő hipokriták vagyunk időnként. Ő pedig briliáns megérzéssel vetette rá magát pillanatnyi megingásainkra.

A hajvágás reggelén ott tartottunk, hogy az xbox maradt a nyuszi feladatául - így végül áttételesen, de mégis igen sokba kerül mifelénk egy sima hajvágás!  A gyerek ajánlata szerint vagy az állatkertbe, vagy a Tropicariumba kellett volna mennünk. A Tropicariumot választottam, bár ez sem volt a legjobb döntés, legutóbbi két látogatásunk során Lackó, a halak nagy barátja kb. 3 perc alatt száguldott volna végig az óriási akváriumok között az utolsó állomásig, a rájákig, ha nem fékezzük egy kicsinyt. Elég drága 3 perc ez is, amit ő megfejelt azzal, hogy az ottani ajándékboltban kapható plüsskígyót is szeretné.

Végül megegyeztünk, és bár elértem, amit akartam, én kevésbé voltam elégedett, mint ő. Megúsztam, hogy még egyszer végigrohanjunk a Tropicariumon, ő viszont gazdagabb lett egy méregdrága plüsskígyóval.  A haja ugyan rövidebb lett, de a slusszpoén, és a fentieken túl elégedetlenségem további oka, hogy Lili azzal fogadta reggel az óvodában, hogy bár Lackó haja rövidebb lett, de még mindig úgy néz ki, mint egy lány…

Számomra két nagy tanulsággal járt az eset: az egyik, hogy a gyerekek ösztönösen jó tárgyalók, a másik pedig, hogy miért irtjuk ki belőlük ezt is, mint annyi minden más adottságukat.

Corretto a svédek új nemzeti itala?

Épp egy egyetemistáknak szóló tárgyalásos versenyen vagyok - valahol Kelet-Európa és a nagy nyugat között, de azért még itthon – ahol a feladat, hogy Európai Uniós rendszerben, országokat képviselve megtárgyaljuk a következő pénzügyi ciklust. Érdekes játék, de most a téma szempontjából csak egészen kis részben van jelentősége: nagyon fiatal (egyetemista) játékosok és sztereotípiák garmada. Sok oka volt, amiért neveztem, de kétségtelenül az egyik, hogy testközelből dolgozzak fiatalokkal és valódi élményem legyen velük – róluk szóló előadások hallgatása helyett.

Szóval, kezdődik az ebédidő, látom az egyetem (ELTE) épületének a folyosóján a padra kitett elég komolynak kinéző kávégépet, rajta a poharak és mögötte az ember. Annyira szürreális volt, hogy helyette inkább visszafelé az utcán ittam egyet. Majd a következő gyakorlat pont azon a folyosón volt, így nem volt mit tenni gondoltam, egy vizes lötty mit sem árt: kértem egy eszpresszót, kis tejkrémmel.

Egy perc múlva megérkezett és már a kinézete sem az elvártat mutatta. Ízre pedig hmm, egy igazi gyomrost kaptam a feltételezésim és előítéleteim miatt! Aztán szünetben már ott álltam a coffeemaker  mellett szorosan és kiderült, hogy kávéházakba szállítja a saját pörkölésű kávéját és barista tanfolyamokat tart. Úgy dobálta össze a kéréseimet, hogy csak néztem ámulva-bámulva.

Aztán megjelent Miss Svédország másodmagával és türelmesen várta, hogy kifogyjak a szóból és végre kérhessen ő is. Így leírva még viccesebb, mint a helyszínen, mert azt ugyan várhatta volna: bőrön át lélegezve tudok két órát folyamatosan beszélni. De a cél, hogy lobbizással egy nettó befizető szívéhez közel kerülve szövetségest találhatok a játékhoz erősebb volt. Engedtem kérni, valahogy így:

-              A hölgyek kérni szeretnének. Vajon mit fognak? 
-              Két cappuccino-t légy szíves – a baristának címezve

-              Oh, gondoltam – mondtam halkan

-              Mit? – kérdezte túl nyomatékosan! Miss Sweden

-              Hát amit mondtál. Azt, hogy kapucsínót fogtok kérni. – énüzenettel telenyomva

-              Miért? – az arca átváltott a büszke-gőgös-öntudat vegyes keverékébe

-              Mert olyan kapucsínósan néztek ki, nem pedig eszpresszósan. – hát igen, még több énüzenettel, sértődve…

-              Kérhettem volna egy corretto-t is, de azt nem tud csinálni!

-              Igen kérhettél volna, de nem kértél. Amúgy kérlek, ne hibáztass, mi emberek már csak ilyenek vagyunk, hogy folyamatosan elsőre ítélünk és tele vagyunk rossz feltételezésekkel. Én például azzal, hogy kapucsínós vagy – pedig nem, hanem corretto-s, te meg azzal, hogy nem is feltételezed, hogy pultosmuki meg tudja csinálni.

És itt abba is maradt magasröptű élcelődésünk, mert Mr Barista odaadta a mobilszámát és mivel én Spanyolország kohéziós törekvéseiért fogok küzdeni a játékban, talán nem is megvalósítható egy közös svéd platform. Bár ki tudja, lehet, hogy ez is csak egy pocsék, igazolatlan feltételezés.

Vannak azért itt is tanulságok a feltételezések kizárásán túl is. Az egyik, hogy több nyitottságot hölgyeim és uraim! Néha egy beszélgetés tényleg csak egy beszélgetés, nem több! Szerintem érdemes hallgatni másokat – ezt meg csak úgy általánosan! Lehet, hogy a kor előrehaladtával születnek érdekes gondolatok (vagy csak én is öregszem már?). Valamint, érdemes ilyen játékokban részt venni minden generációnak! Elképesztő  ismeretet adhat egymásról. Végül: mindig legyen nálad pálinka - így egy corretto nem állíthat majd meg! :) Tollas Attila
A barista és az üzlete: Gál Miklós - Red Baggies, http://on.fb.me/1J22Mg8 
Természetesen a Negomoot (Tárgyald meg Európát) sem maradhat ki: http://negomoot.eu/
 

Aperol Spritz

Az történt, hogy nagyon megszerettem az Aperol Spritz-et. Az íze valakit a durván másnapos szájízre emlékeztet, engem a grapefruit magjának szétrágásakor fellépő fanyarságra. Kissé narancssárga, habzó ital. Aki nem ismeri, annak itt a gyorstalpaló: van az Aperol alapital, ezt kell keverni Proseccoval és szódával 2-3-1 arányban. Persze én nem így iszom, de az, hogy egy pincér még elolvasni sem akarja a receptet, az blama.

Egy munkám végeztével, az ügyfelekkel/kollégákkal ültünk a szálloda bárjában és próbáltunk rendelni. Beugrik, hogy itt az alkalom, az otthoni pancsom helyett végre igazi Aperol Spritzet is ihatok. Így hát rákérdeztem, majd kis hezitálás után jött a válasz, hogy van, mehet. Ekkor többen csatlakoztak, olyanok, akik vendéglátóhelyekkel foglalkoznak - az egyik megvezethetetlen :) pont 17 éve - így hát elindult az Aperol esti csúcsra járatása.

Az enyém érkezett elsőként és azonnal rákérdeztem, hogy mit kell majd otthon tennem ahhoz, hogy ennyire fakó legyen a színe mint ez itt.

„Mrs Megvezethetetlen” továbbgörgette a fonalat, majd a teljes társaság a témában fürdött és szép lassan kiderült, hogy a pincér „úgy tudja” a receptet, hogy (kis Aperol, sok szóda) fehérborból készül. Mondom neki, hogy otthon én is úgy tudom, de itt, ha nincs Prosecco, akkor tegye már meg, hogy száraz pezsgőt löttyint a következőbe - és hozza a pultból az Aperolos üveget is, mert azon rajta a recept. Valamint nyugalom, nyugalom, kifizetjük a belőle történő fogyasztást is.

Megjön a következő pohár, kicsivel jobb színben. Jön az üveg is, azonnal megragadjuk és már öntjük is az állagjavítót a poharakba. Kérdezzük, hogy akkor most ez hogy is van, mert a címkén más a recept mint amit ő említ.

„Hát, lehet úgy is, de mi nem úgy szoktuk, mert más a jó recept!” - mondja a "szakértő"

„De hát ez az Aperol üvege, amiből az Aperol Spritz készül.” - mondjuk, kicsit bizonytalanul, hogy most hülyék vagyunk, vagy csak annak néznek

„Akkor elmegyek és megkérdezem a kollégámat!” - mondja és tényleg elmegy.

Mi csak fogyasztunk, fogyasztunk, mire visszér, az üveg már üres, de bizonyíték gyanánt magunknál tartjuk.

„Azt mondta a kollégám, hogy akár úgy is lehet, ahogy az üvegcímkén van, de az eredeti recept más és mi úgy csináljuk.” - megfordul, elmegy, döbbent arcokat hagyva maga mögött

Még egyszer megnézzük az írást. Helló, itt föld, menjünk aludni!

Na szóval, ez van. A feleségem azt mondta, hogy ne csodálkozzam, ő egy pincér, nem mixer. Egyébként meg bárpultos volt. És ha ő keveri az italokat, mert ez a munkája, akkor elvárásokon felül tegye. Tőletek nem ezt várják el? Tollas Attila

Na, mi volt ma? Semmi, semmi?

Sokat foglalkozom kérdésekkel mostanában. Minden aspektusból érdekelnek és egyes gyakorlataimhoz nagyszerű tesztalanyaim vannak. Csodaszép hallani, ahogy a gyerekeimnek feltett klisékérdéseimre a válasz már nem az, hogy „Semmi, minden jó”, hanem az, hogy „Semmi, bár ez úgy sem lesz neked elég apa!”

Történt, hogy egy nagy elhatározás után, a két gyerek két különórájának vége közötti 30 perces különbséget nem azzal töltöm, hogy a kezükbe adom a telefonom játszani, hogy közben dolgozni tudjak hanem inkább kikapcsolom azt. Így nincs telefonos játék és munka sem, helyette egymással kell! beszélgetni. Volt is ebből izgalmasság az elején. Valahogy úgy hangzott, hogy

„Ne már, miért kínzol?” meg „Akkor most miről beszélgessünk?”

Na, ezt játszotta az 5 éves kiscsaj is az RSG órája után. Én meg gondoltam, akkor most itt az ideje az igazi kínzásnak. A beszélgetés kb. így zajlott:

- Beszélgessünk kincsem!

- Hát, jó. miről?

- Mi volt bent?

- Minden jó apa. Mit mondjak még?

- Hát az érdekel, hogy hogyan érezted magad és mit csináltatok?

- Melyikre válaszoljak?

- Kezd hátulról!

Spárgabukfenc után

- Hát, minden jó, semmit.

- Aham, akkor ha legközelebb minden jó lesz otthon és nem kell semmit csinálni, akkor nem is kell eljönni ide, igaz?

- De igen! Táncoltunk is.

- Aham, tehát, ha táncolunk is otthon a semmittevésben, akkor nem kell jönnünk?

- Dehogy, itt zenére táncoltunk.

-  Értem, zene, tánc, semmi, otthon is megy!

- Na jó, szuper volt. Itt vannak a többiek és lehet ugrálni meg ma tanultuk a spárga bukfencet, nézd csak! - mutatja.

- Juj, de ez még nem az igazi! Az fontos, hogy tanulsz itt és a pajtásaid is itt vannak, de attól még nem tudom meg hogyan érezted magad. Én is tudok neked varjúállást mutatni otthon.

- Figyelj apa, Szandra néni itt van és kész. Ő a legjobb. Ennyi elég lesz? - mosolyog.

Hát, igen, én nem tudom Szandra nénit reprodukálni. Legalább megtudtam, hogy mi ami fontos neki az egészben. Van egy példaképe! :

A fehér köpenyes szava

Valójában nem is fehér köpenyes volt. Illetve nem abban a klasszikus formában, hogy például orvos, bár volt rajta némi fehér „pántlika”. Pincér a MOM Park Leroy-ban, én meg vezetőségi ülésen próbáltam adni magam és megoldást találni egy problémára. Na, az lett is.

Bár itt a sorok között számít sokat, én voltam az egyetlen, aki kért enni-inni, kávét stb. A többiek csak nyamogtak valamin, amikor az egyik kollégám zöld teát kért. A pincér ki is hozta és el is ment ahogy kell, a kollégám meg állítgatja a telefonján a stopper óráját. Persze néha válaszol ő is (csak ha kérdezik): kiderült, hogy azért mert beletette a vízbe a filtert, de nem tudta, hogy mennyi ideig kell benne hagynia és amíg a pincér visszatér, addig is tudja, hol tart.

„5-7 perc.” - mondja a másik kollégám

„Honnan tudod, hogy 5-7 perc?” - jött az azonnal kérdés

„Mert a zöld teát 5-7 percig szokták áztatni!”

„Na jó, de honnan tudod? Miért vagy ennyire biztos benne? - majd rám nézett - Te mit gondolsz?”

„Én nem tudom." - válaszoltam -  Nem vagyok nagy teás. Gondolom, amíg zöld nem lesz a víz."

„Csináld ahogy akarod!” - mondta a beleszólós korábbi - „Vagy kérdezd meg a pincért!”

Az meg pont akkor érkezett meg, reagálva a kétségbeesett kézlóbálásomra.

„5-7 perc.” - zárta ki a kételyeket az egyenruhás.

„Na ugye! Megmondtam! Nem tudom, miért nem hiszel nekem!” - mondta győzelemmel telve a tanácsadó

 

Akár itt vége is a sztorinak és nem is lenne nagy jelentősége, ha nem megyek a Marumoto Japán Teaházba egy ügyfél meghívására. A fiatalember, aki kötény nélkül a pincér szerepét játszotta - bár inkább teaszakértőnek mondanám -, szépen elmagyarázta, hogy mennyi ideig érik a cserje, árnyékolják, szedik a leveleket, aztán milyen a víz hozzá, miért hűtik elő azt stb.

„5-7 perc ugye?” - mondom neki okosan

Láthatóan kicsit kitágult a pupillája és nyelt is egyet, de teljes zentudattal válaszolt (a hülyének)

Ezt karácsonyi vettem mindkét szakinak!

„38-40 másodperc. Az utolsó vizet közvetlenül a tealevélre* 7-8 másodpercre.”

(*addig az előhűtő csészébe már elfelejtettem hány másodpercre - a szerk . hahaha)

 Wow. Jó nem? 38-40 mp. Korábban meg a különbség a kicsit jó és a túl jó között volt 120mp. Ott esett le, hogy amit az mond, akit szakértőnek gondolunk, abban ritkán kételkedünk csak. Mondani is fogom a Leroy-ban, hogy a továbbképzésért kreditpontok válthatóak az ügyfélnél.

És most dőljetek kicsit hátra, számoljatok 6,4-ig, csukjátok be a szemetek. hmmmmm-zeeeeeeen. Vagy fordítva. A lényeg, hogy gondoljatok a legutóbbi esetetekre orvosokkal, ügyvédekkel, tanácsadókkal stb.
Tollas Attila

Viszlát kalóz! Drága voltál!

Itt van rögtön a sztori vége: eladtam a hajómat. Elsőre úgy tűnt, hogy keveset kértem, csiklandozott is a mohóság érzése! Aztán nyeltem egy nagyon és elmesélem, amiért baromi jól érzem magam: órákon belül igazolt az élet. (NAV-nak jelentem: nem valósak az összegek és nem euróban vannak!)

Felhívott egy muki azzal, hogy hallott a kis hajómról, látta is a kikötői kerítésen keresztül és érdekli, hogy eladom-e? ha meg igen, akkor mennyiért? Mondtam, neki, hogy mielőtt bármiről beszélünk, menjen és nézze meg, azért, hogy biztos legyen benne. Ez szerdán volt. Pénteken hív, hogy megnézte és érdekli az ára. A beszélgetés így zajlott:

- (én:) Pillanatnyilag nem tudok árat mondani. Ön utána nézett az áraknak?

- Hát, valamit mondjon.

- Ok, és akkor alkudozunk majd?

- Nekem van a fejemben egy ár, aminél többet nem akarok adni érte. Eléggé megviselte a nap, a sólya kocsi sem kell és a ponyva is kétséges állapotban van.

- Hát, jó, ha azt akarja, hogy én mondajak elsőként árat, akkor rendben, csak ez pont az a helyzet, amikor nem vagyok felkészülve és nem tudom mennyiért mennek az ilyen nap ette hajók. Pedig anno csak a felújításra költöttem 300 ezer forintot, sólyakocsin és a ponyván kívül.

- Oooooooohhhhh, az soha nem fogja megkapni érte.

- Valahogy ezt éreztem, akkor legyen 178 ezer!

- 130 ezer.

- Uh, most jön az alku rész, és félúton megállapodunk, ha jó sejtem. Legyen 150 ezer.

- En nem fizetek a hajóért 140 ezernél többet.

- Ez nem alku! Amennyit én megyek le, annyit jön Ön fel! Az az alku. De várjon, épp a feleségem hív, fel kell vennem!

 Eddig tartott az első etap és tényleg felhívtam a feleségem, csak azért, hogy meghallgassam, mit gondol arról, hogy egyszer elköltöttem valamire fél millió forintot és rengeteg időt meg energiát. Valamire, amire inkább csak vágytam, de összesen 2x használtam és tulajdonképpen most is csak a pénzt viszi a kikötői díj. És rendkívül megfontoltan azt mondta, hogy, vigye ha akarja. Wow. Mielőtt visszahívtam a mukit, arra gondoltam, hogy vajon túl alacsonyról indítottam, keveset kértem és mennyi lehet még a zsebében.

Felhívtam és megegyeztünk, hogy a hajó 140 ezer, de a leutazásom felét én, a másik felét meg ő fizeti, hívjuk, mondjuk frappánsan „benzinpénznek”, az + 5 ezer lesz még.

Teljesen elégedett voltam! Ő is, hallottam a hangján. Mondja, hogy pont ilyen felújítandó fa kalózt keresett. Kb. 160-ért tudott volna egy másik városban. Majd azt mondja, hogy időközben a kikötői díjról is érdeklődött és amikor megyek, akkor segíteni fog csökkenteni azt. Merthogy ott még volt tartozásom. Aztán amikor ott vagyok aláírni derül ki, hogy a pletyka szerint 120 ezret kellene oda kifizetnem, de az infó az, hogy a területet eladták és nagyon kell a pénz és biztos a felét is elengedik.

Na? Értitek? Élni és élni hagyni: ez jobb így üzlet, mint ha tovább nyomom, mindent kisajtolva belőle! Akkor lehet, hogy 15 ezerrel többet kapok, de nem valószínűleg nem segít az infóval.

Végül a kikötő (ex) tulajdonosa (egész kicsit segítve csak) majdnem magától mondott 40-et. És még beletoltam azt, hogy nyáron fél áron bérelhetek tőle hajót - de ez az 5 perc egy másik sztorit is megérne.

Hát, ezért érzem baromi jól magam. Tollas Attila

u.i: ezt elmesélve egy fejvadász ismerősömnek, az első kérdése azt volt, hogy „Ez csak úgy jön vagy gondolkozol rajta?”haha, nagyon vicces figura.

Egész nap ilyen témákon járnak a gondolataim. Úgy vesznek rá otthon szépirodalom olvasására, hogy olyan részleteket mutatnak a könyvből, ahol tárgyalásról és üzleti stratégiáról van szó. Miként lehet így más a válaszom, mint, hogy „igen, már csak úgy jön. Mint neked, amikor eldöntöd, hogy alkalmas-e a jelölt vagy sem.”