Gate closed

A cím inkább így helyes: Boarding Gate closed

Jajj, már ezt is le akartam írni és nem is tudom, hogy miért maradt ki az Ausztrál túrából A fodrászomnák meséltem ma, aki az ollót is alig bírta fogni a röhögéstől, amikor a visszaúthoz értem. De, tudom, talán azért maradt ki, mert a kollegáim így is folyamatosan cinkelnek, hogy velem mindig történik valami és ha jól emlékszem ezt már el sem meséltem nekik. Merthogy ez nem az első alkalom volt, hogy lekéstem egy repülőt.

Korábban írtam, hogy 2 hétig érvényes útlevéllel és 1,5 ausztrál dollárral a zsebemben indultam vissza Sydney-ből. Londonban kellett átszállnom és mivel biznisz jegyem volt - meg 4 órám a gépig - be is ettem magam a lounge-ba. Erről annyit, hogy nem az a ferihegyi típus. Kb. 1000nm-en minden! Kaja halmokban, gin-tonic a pocimban, wifi stb. Szóval reggel 9 felé már kissé italos állapotban (csak a megszólás végett:addigra túl 20 óra repülésen, sok időzónán, nekem nem is reggel volt, hanem pont partitájm) odasétáltam a recepcióra és nagyon szépen kértem a hölgyeket, hogy szóljanak már a budapesti gép indulásakor. Nagy bólogatások és teljes lelki nyugalom közepette mentem vissza csetelni a hodály másik végébe.

Persze nem szóltak és én meg már a Gate Closed jelzésnél rohantam a kapukhoz. Ott csak a „Sorry sir, the last bus…”-t ismételgették fülig érő tanult vigyor mellett. Ilyenkor sincs mit tenni ugye. Kérdeztem én mindent, de a vége csak az lett, hogy én anyáztam, ők meg csak mosolyogtak.

Szóval felmentem a British pultjához, leraktam a jegyem és mondtam, hogy segítsenek. Több percen keresztül ecseteltem, hogy a váróban azt mondták, hogy szólnak, de nem tették, így ez a British Airways hibája és micsoda dolog már, hogy a biznisz jegyem mellé, ami mellesleg végig British volt - Sydney-be meg vissza - ennyi szolgáltatást sem kaphatok, hogy szóljanak.

A muki meg nyugtatott, hogy „No problem sir I re-book for the next flight”. Én meg mondtam neki, hogy ok, ok, de a problem, az nem eddigiekben volt, az majd csak most jön: (kb.) „Egy fontom, de még egy centem sincs, mert minden ottmaradt Sydney-ben.” - közben mutogattam az ideiglenes útlevelem.

Innentől így zajlott a beszélgetés:

-          Akkor most mit csináljuk?

-          Hát, csak folytassa a jegy kiállítását, de mint mondtam, nincs pénzem.

-          De annak költsége van.

-          Ok, én értem, de csak annyit tudok mondani, hogy nincs pénzem, a recin nem szóltak, bizniszen utazok, egy rakás pénzt költöttem el náluk és azért választottam őket mert mennyire megbízhatóak (stb. stb, újabb 2 percig). - Majd: - Tudja mit? Nekem nem kell biznisz jegy, jó az economy is, a különbözetet meg lehet a jegyvásárlásra fordítani. - a végén meg:- Nézzen rám, haza kell jutnom, mert várnak. Az életem a kezében van. Kérem.

Az emberem vadul veri a klaviatúrát és ekkor megérkezik a másik jegyüzérhez egy „kolléga”, ugyan azzal a problémával. Szintén Budapestre, szintén lekéste stb. Ott is ütik a klaviatúrát és kérdezik, hogy a 60 fontot kp vagy kártyával akarja-e fizetni.

Annyira kussoltam meg sütöttem le a szemem, hogy alig vettem észre, hogy az én „angyalom” odaadta a jegyet - ingyen. NAAAGYOOON megköszöntem és mentem vissza a váróba. Az örömre meg tovább ittam, ettem, cseteltem.

Tulajdonképp nem is volt más opció, mint a fenti. Így hazajöttem.

Jaaa, persze a csomagomat otthagyták Londonban, másnap hozták volna ki, de az, hogy hogyan kaptam meg, egy külön (másik) cirkusz volt. Tollas Attila