(meg)Védett diófa

Már korán reggel hallottam, hogy pénzhez jutott az önkormányzat, mert megállás nélkül ment a láncfűrész az utcában. Ritkították a fákat. Bár a szemközti szomszéd, az asztalos mester Laci bácsi szerint inkább brutálisan csonkították azokat a szemetek. És persze egyre közelebb értek, ami meg már nem volt olyan vicces!

Mégpedig azért nem, mert tavaly is gallyaztak, most meg feljebb az utcában olyan hatékonyan csinálták, hogy több helyen szinte csak a törzs maradt meg. Így hát munkába menet előtt kiálltam és becsöngettem Laci bácsihoz, kérve, hogy ha még közelebb merészkednek, akkor ne engedje a nagyfűrészt bevetni. Az öreg meg már morgott is, de amikor odajött a fiatal favágó felmérni a terepet, már neki is esett és kiabálta, hogy csak a testemen át, meg rendőrség, meg közterületesek meg stb. és berohant a kulcsáért. Én meg, ha már ottmaradtam, kértem, mesélje el, mi lesz a terv. Mire ő: „Ritkítunk” Én: „Rendben, de mit?” „Hát a fákat” „Ok, de hogyan?” „Fűrésszel!” „Ember, látom, hogy fűrésszel, mert kézzel nem megy, de mondja már el, hogy mit!” és akkor megtört a jég: „Hát például ezt itt” mutat rá egy derék nagyságú ágra. „És miért akarja azt az egész ágat levágni?” „Mert nekimegy a busz meg a kukásautó” „A fának?”



Ekkor futott be Laci bácsi egy „Az anyátok picsáját fogjátok kivágni!” rikkantással de már itt, az elején alig kapott levegőt. Megérkezett a favágó Főnök is és tulajdonképpen így lett teljes a mi kis tárgyaló csapatunk. Felismerte azonban, hogy nem lesz egyszerű a szitu, mert diófavédő zöldaktivista civil szerveződés van kialakulóban a másik oldalon ezért egy gyors bemutatkozással indított. Persze Laci bácsiban nem állt le a lendkerék, mondta, hogy „Kurvára nem érdekel, hogy hívják”, meg, hogy béna kontárok. Kurta-tájszólásosbeszédű fiatalember ebben a pillanatban tanácsolta Főnöknek, hogy ne mondjon semmit, majd vágnak amit akarnak, mert van engedélyük, azzal hátra arc elindult a kocsihoz (a képen sárga).

Kell-e írnom, hogy Laci bácsim majdnem szívrohamot kapott, megfogta a fát, nagy levegőt vett és eggyel magasabb szinten folytatta. Na, amikor már mindenkinek benne volt az anyja, apja, nemi szerve, és még az enyém is becsúszott a nagy általánosításban, rögtön az a bikás vicc jutott eszembe, amikor az öreg tanítja a fiát kordában tartani a csordát (nyuszis verzióban alább). Nyugalomra intettem az egész brigádot és folytattam az aljas kis diófamentésemet:

- Szóval, pillanat, pillanat, én vagyok a jó fiú, velem beszéljen, mert látja, hogy Laci bácsi milyen ideges!
- Látja, hogy itt már neki is ment egy busz! - mutat Főnök egy valós sérülésre kb. 2 méter magasan.
- De itt nem is jár busz, csak kukásautó.
- Akkor az. Mindig panaszkodnak, hogy belógnak az ágak.
- Értem és ha a kukásokat nem zavarja, akkor nem fogja kivágni? - szerintem csillogott a szemem!
- De nekem azt adta ki az önkormányzat, hogy vágjam le.

(közben Laci bácsi mondja a háttérben, hogy nem fogják levágni, az ifjú padaván, meg vissza, hogy az nem az ő dolga, mert ez közterület)

- Az a feladat, hogy pontosan ezt vágja le vagy ami zavarja a kukásautót? Mert az előbb azt mondta, hogy azért akarja levágni, mert a kukásautót zavarja. Én meg azt kérdezem ismét, hogy ha a kukásautót nem zavarja, akkor nem fogja kivágni?
- Honnan tudjam én, hogy zavarja-e vagy sem?
- Teljesen igaza van, de kérem válaszoljon a kérdésemre, ha nem zavarja, akkor ugye nem fog hozzá nyúlni?!
- Akkor nem, de ezt csak a kukás tudná megmondani.

Ekkor persze már a kezemben volt a telefon és kihangosítva hívtam kukás Zsoltit (mert ugye velük is jó jóban lenni, privát üzleteket kötögetni, stb…). Gyors helyzetismertetés és határozott címegyeztetés után már Főnök tarja kezében a telefonom, Zsolti meg mondja, hogy nem zavarja, csak a kis gallyak és, hogy persze, hogy nem ő ment neki, nem hülye, hogy összetörje az autót. Akár befejezhetném itt is. Elindultunk a nyugalmi szintre.
Laci bácsi visszament a műhelybe én meg még csevegtem kicsit, megerősítve, hogy ők csak a munkájukat végzik és milyen jó, hogy így rendeződött a helyzet. Főnök is csinált képet, hogy ne ő legyen elővéve, ha rádől a fa az autómra, mondta, hogy én milyen jó fej vagyok (csak volt összehasonlítási alapja). Kértem, hogy a vezetékek körül azért nyessenek, elköszöntünk ennyi.
Most hívtam Laci bácsit és megerősítette, hogy látszatilag azért csináltak valamit de aztán elmentek. Meg, hogy köszöni a fái védelmét. Tollas Attila

u.i:

Nyuszi papa úgy dönt, hogy éppen ideje csemetéjét felvilágosítani az élet dolgairól. Magához rendeli a gyermekét és így szól:
- Fiam! Eljött az idő, hogy megismerkedj a szex-szel. Itt van három Nyuszilány. Figyelj: egy... kettő... három! Na csináld utánam!
Mire a fiú: - Egy……….... kettő……….... három.
- Fiam! Nem jól csinálod. Gyorsabban kell. Idenézz: egy.. kettő.. három. Most te jössz.
Fiú: - Egy……….... kettő……….... három.
- Fiam! Ha így folytatod tovább kitagadlak. Ezt a szégyent. Még egyszer utoljára megmutatom: egy.. kettő.. három.
Fiú: - Egy.. kettő.. három.. négy. Ööö! Bocs, papa!!

Mi egy tárgyaló legnagyobb hibája?

Elöljáróban: ez nem mókás. Inkább tényszerű, szakmai, de én írtam, így tessék:

Van-e egyszerű válasz arra a kérdésre, hogy "Mi a tárgyaló legnagyobb hibája?" Erre a kérdésre vártuk ugyanis a választ a volt hallgatóinktól egy játék keretében. A merítésünk egy piackutató számára talán nem reprezentatív, a tapasztalatunkra alapozva mi mégis hiszünk benne.

Hadd kezdjem azzal, hogy nem bontottuk arra a két fő részre a kérdést, miszerint a találkozó előttre vagy magára a tárgyalásra gondolunk. A megjegyzéseimnél azonban ezt kifejezetten figyelembe veszem.

Íme hát, az eredmények megjelölési sorrendben, súlyozva:

- Felkészülés hiánya
- Túlzott engedményadás, illetve ahogy mi mondjuk: jávorszarvas darabok dobálása
- Rugalmatlan álláspont
- Agresszív érvelés/tárgyalás
- Strukturálatlanság
- Reális ajánlat hiánya/irreális ajánlatok
- Feltétezésekre alapozva tárgyalni
- Nem tesz ajánlatot
- A célok el nem érése
- Célok hiánya

A felkészülés hiányosságát a válaszadók 32%-a említi, ami jól mutatja, hogy gondolunk rá és érezzük a fontosságát is. Többször bebizonyosodott már, hogy a felkészülés során eldől, melyik fél milyen eredménnyel áll majd fel a tárgyalóasztaltól - pedig még nem is találkoztak. Teljes meggyőződéssel állítom: nem az számít, hogy elmondhassuk, mi felkészültünk, hanem az, ahogyan felkészülünk. Olyan kihagyhatatlan lépések, mint a célok meghatározása, mit akarok elérni és meddig megyek el - ha van ilyen egyáltalán - ezek tesztelése, hátha nem is cél a cél hanem eszköz és még sorolhatnám.
Kiváltképp bosszantó egy tárgyaláson, ha a tárgyalópartnerünk a felkészületlen. Amennyiben átélt már hasonlót, gondoljon erre amikor Ön megy el úgy egy tárgyalásra, hogy nem szánt megfelelő mennyiségű időt a felkészülésre.

A következő pontok egytől-egyik elkerülhetőek illetve kezelhetőek ha időt hagyunk rá és a megfelelő módon készülünk fel.

A tárgyaláshoz tartozó pontok közül, egyértelmű, hogy az engedmények indokolatlan és legfőképp egyoldalú dobálása szintén dobogós helyen végzett. Többször írtunk már arról, hogy akár taktikaként is megjelenhetnek a másik oldalon olyan technikák, amikre csípőből visszatüzelünk engedményekkel. A legnagyobb probléma ezzel az, hogy a másik fél nem egy egyszeri gesztusnak tekinti az engedményünket, hanem könnyű prédaként gondol majd ránk a jövőben is. A feltétel nélküli engedményekkel pont az ellenkező hatást érjük el, mint terveztük. A tárgyalópartnerünket vagy mohóvá tesszük, vagy azt éreztetjük vele, hogy gyenge ajánlattal nyitott.

Az agresszív érvelés/tárgyalás akár egy taktika is lehet a megfélemlítésünkre. Ha nem az, akkor érdemes elgondolkodni, hogy esetleg mi váltjuk ki a másik félből. Például azzal, hogy irreális ajánlatokat teszünk, rugalmatlanok vagyunk egyes témákban és erről nem a megfelelő időben adunk tájékoztatást vagy a teljes strukturálatlanság jellemez bennünket.

Rengeteg élő példát látunk a konzultációink közben, hogy a kezdetben jogos feltételezéseket a tárgyalás közben nem igazolják a felek. Ez pedig szinte minden esetben hosszabbá teszi a tárgyalás folyamatát, sokszor zsákutcába vezet és szélsőséges esetekben a tárgyalás megszakítását okozza. Alapja lehet akár az agresszív tárgyalásnak és a totális félrestrukturálásnak is. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egy kérdés a feltételezések igazolására csodákat tehet és új megvilágításba helyezhet célokat.

Természetesen, ha a felkészülés során egyértelmű, reális célokat tűztünk ki magunk elé akkor szinte elkerülhetetlen, hogy az igényünk ajánlat formájában is
elhangozzék. Ha hiányos a felkészülés, akkor esély van arra. hogy nem lesz ajánlattétel. Ez pedig az egyik legnagyobb hiba, amit egy tárgyaló elkövethet a tárgyaláson.

Ajánlat hiányában nincs miről tárgyalni.
Még egy hibás ajánlat is lehetőséget ad a folytatásra. Az ajánlat képes csak kimozdítani minket a holtpontról és minden esetben az ajánlat viszi előre a tárgyalást. Ezek értelmében - túl a felkészülés kiemelkedő fontosságán - a legfontosabb tárgyalói feladatnak gondoljuk az ajánlattételt.

A célok hiánya ismételten a felkészülés hiányosságához tartozik, úgy, mint esetlegesen a rossz, irreális cél meghatározása és ennek következményeként a kudarc, hogy nem érjük el azt. Fontos azonban megjegyeznem, hogy a tárgyalók sok esetben felcserélik a célt a stratégiával, ami nem más, mit az eszköz a cél eléréséhez. A stratégiához való merev ragaszkodás pedig rugalmatlanná teszi a tárgyalást. Számtalan példát láttam arra is, hogy a cél reális volt, mégsem tudtuk elérni. Nem minden esetben lehet üzletet kötni - millió egyéni érdek és egyéb körülmény lehet gátja - és jobb nem elérni egy célt mint rossz üzletet kötni.

Volt még két figyelemre méltó válasz is. Az elsőhöz nem lehet sokat hozzáfűzni, a másodiknak meg nincs tudományos alapja, de mindkettővel mélységesen egyetértünk:



- "Egy tárgyalónak az a legnagyobb hibája, ha nem tud tárgyalni."


- "A legnagyobb hiba természetesen az, ha valaki nem végzett el minimum EGY (xxx-cégünk) tréninget, mert hát hogy is gondolhat arra, hogy tud úgy sikeresen tárgyalni!?"

Tollas Attila

Gate closed

A cím inkább így helyes: Boarding Gate closed

Jajj, már ezt is le akartam írni és nem is tudom, hogy miért maradt ki az Ausztrál túrából A fodrászomnák meséltem ma, aki az ollót is alig bírta fogni a röhögéstől, amikor a visszaúthoz értem. De, tudom, talán azért maradt ki, mert a kollegáim így is folyamatosan cinkelnek, hogy velem mindig történik valami és ha jól emlékszem ezt már el sem meséltem nekik. Merthogy ez nem az első alkalom volt, hogy lekéstem egy repülőt.

Korábban írtam, hogy 2 hétig érvényes útlevéllel és 1,5 ausztrál dollárral a zsebemben indultam vissza Sydney-ből. Londonban kellett átszállnom és mivel biznisz jegyem volt - meg 4 órám a gépig - be is ettem magam a lounge-ba. Erről annyit, hogy nem az a ferihegyi típus. Kb. 1000nm-en minden! Kaja halmokban, gin-tonic a pocimban, wifi stb. Szóval reggel 9 felé már kissé italos állapotban (csak a megszólás végett:addigra túl 20 óra repülésen, sok időzónán, nekem nem is reggel volt, hanem pont partitájm) odasétáltam a recepcióra és nagyon szépen kértem a hölgyeket, hogy szóljanak már a budapesti gép indulásakor. Nagy bólogatások és teljes lelki nyugalom közepette mentem vissza csetelni a hodály másik végébe.

Persze nem szóltak és én meg már a Gate Closed jelzésnél rohantam a kapukhoz. Ott csak a „Sorry sir, the last bus…”-t ismételgették fülig érő tanult vigyor mellett. Ilyenkor sincs mit tenni ugye. Kérdeztem én mindent, de a vége csak az lett, hogy én anyáztam, ők meg csak mosolyogtak.

Szóval felmentem a British pultjához, leraktam a jegyem és mondtam, hogy segítsenek. Több percen keresztül ecseteltem, hogy a váróban azt mondták, hogy szólnak, de nem tették, így ez a British Airways hibája és micsoda dolog már, hogy a biznisz jegyem mellé, ami mellesleg végig British volt - Sydney-be meg vissza - ennyi szolgáltatást sem kaphatok, hogy szóljanak.

A muki meg nyugtatott, hogy „No problem sir I re-book for the next flight”. Én meg mondtam neki, hogy ok, ok, de a problem, az nem eddigiekben volt, az majd csak most jön: (kb.) „Egy fontom, de még egy centem sincs, mert minden ottmaradt Sydney-ben.” - közben mutogattam az ideiglenes útlevelem.

Innentől így zajlott a beszélgetés:

-          Akkor most mit csináljuk?

-          Hát, csak folytassa a jegy kiállítását, de mint mondtam, nincs pénzem.

-          De annak költsége van.

-          Ok, én értem, de csak annyit tudok mondani, hogy nincs pénzem, a recin nem szóltak, bizniszen utazok, egy rakás pénzt költöttem el náluk és azért választottam őket mert mennyire megbízhatóak (stb. stb, újabb 2 percig). - Majd: - Tudja mit? Nekem nem kell biznisz jegy, jó az economy is, a különbözetet meg lehet a jegyvásárlásra fordítani. - a végén meg:- Nézzen rám, haza kell jutnom, mert várnak. Az életem a kezében van. Kérem.

Az emberem vadul veri a klaviatúrát és ekkor megérkezik a másik jegyüzérhez egy „kolléga”, ugyan azzal a problémával. Szintén Budapestre, szintén lekéste stb. Ott is ütik a klaviatúrát és kérdezik, hogy a 60 fontot kp vagy kártyával akarja-e fizetni.

Annyira kussoltam meg sütöttem le a szemem, hogy alig vettem észre, hogy az én „angyalom” odaadta a jegyet - ingyen. NAAAGYOOON megköszöntem és mentem vissza a váróba. Az örömre meg tovább ittam, ettem, cseteltem.

Tulajdonképp nem is volt más opció, mint a fenti. Így hazajöttem.

Jaaa, persze a csomagomat otthagyták Londonban, másnap hozták volna ki, de az, hogy hogyan kaptam meg, egy külön (másik) cirkusz volt. Tollas Attila

Miért mondom el (majdnem) mindig, hogy mit akarok?

Profán a válasz: mert így legalább az esélyét megadom annak, hogy megkapjam.
Nálunk idén nincs sok kariaji. Válság van! Így talán érthető, hogy kincs ez a sztori, ami talán, az egyetlen vásárlásommal kapcsolatos.

Bementem egy olyan telefonos boltba, ahol szó szerint tényleg minden volt. A választékról annyit, hogy 100 Ft-ért is lehetett tokokat kapni. Nyilván nem mai darabok, de ezek legalább valóban jóárasítottak voltak. Illetve talán ennyibe kerülhettek anno (alapanyag, gyártási műveletek, szállítás és a raktározás költségei).

Na, nem akarom bő lére ereszteni, a következő adás-vétel tanúja voltam: bejött egy izgalmas pár, a pasi a kezében szorongatta a táskáját. Én meg mivel hetek óta nem tudtam eldönteni mit is akarok valójában, inkább átengedtem nekik a terepet. Hátralépés közben azzal a céllal nyúltam a zsebembe, hogy rámarkoljak a pénztárcámra, mert ha már eddig gyűjtögettem a kis pénzem, akkor legalább addig maradjon már meg, amíg a nem kapok valamit cserébe érte. Persze ez nem biztosíték semmire, pláne, hogy a két gyereket is koordináltam ezzel egy időben.

A beszélgetés valahogy így zajlott:

- „Figyi, Ti vesztek telefont vagy meg tudjátok mondani, hogy mennyit ér?”
- „Igen. Milyen?”
- „Teljesen jó. Itt is van nálam. Na, mindjárt, csak a csatt, beragadt. – itt is van, Nokia X3-as, karcmentes, szinte új. Látod, a doboza is rendben van.”
- „Mennyiért akarod eladni?”
- „Jajjjj, azt nem mondom meg. Mondjál Te valamit, aztán majd ha jó, akkor jó, ha nem akkor nem. Nekem mondtak valamit, hogy mennyiért adhatom el, de előbb mondjál Te valamit!”

Alattam a két tökmag, akikből szerencsére az egyiket még nem értem, de a másik, a fiam, megállás nélkül és érthetően kommentálta az egészet. „Miért álltunk ide?”, „Nem veszünk semmit?” „Az milyen telefon?” kérdezte, az utóbbit is pont tőlem egyébként, aki még azt sem tudja, hogy épp most milyet használ.

Az eladó (a boltos, aki most inkább a vevő szerepben volt) meg azt mondta, hogy ok, de akkor megnézi a gépben. Kattintott párat, majd felnéz és „Úgy 10 körül adnék érte.” mondta. A pár férfi tagja meg: „Nem, az nem jó, nekem 12-t mondtak, hogy annyiért adjam el.”

Tényleg ennyire olcsó lesz minden előbb-utóbb?!

Rövid, komolynak látszó töprengés után:

„Hát jó, annyiért még OK. A személyit elkérhetem?” mondta a boltos. Erre a fiam ismét közbekérdezte, hogy „Most mit csinálnak?” Én meg nem bírtam ki és kicsúszott a számon, hogy „Hát a bácsi eladja a telefonját, de elég szarul csinálja.” Abban a pillanatban a számra is ütöttem. A „szarul” miatt. Mert hát ugye hogy vonjam majd kérdőre a hasonló beszólásai miatt? Egy napot töltenek apuval aki estére még a ragozást is a birtokukba adja?! A „szajjt” egyébként a nembeszélő kétéves már mondja.

Ekkor felnéztem és azt vettem észre, hogy mindhárman (a boltos és a pár) egyszerre merednek rám csúnyán. Tulajdonképpen az, hogy magamnak ütöttem a számra, megvédett attól, hogy ők (a pár) tegyék ugyanazt. A helyzet pedig jól alakult, mert a gyerek elégedett volt, hogy apa megbünteti magát és szerintem a többiek is ezt érezték a maguk szemszögéből. Na, ez az oktatási példája a „két legyet egy ütéssel”-nek.

Az üzlet megköttetett, én meg azon gondolkodtam délután, hogy mikor éltem utoljára olyat, hogy a másik fél többet mondott valamire, mint amit én vártam?

Az igazság, hogy pont a vitorlás sztorinál pár hónapja. :) Ugyanakkor ez annyira ritka, hogy szinte szóra sem érdemes. Tényleg. Ha az eladó tudta, hogy mennyit akar a telefonért, akkor miért nem mondta? Azt várta, hogy a boltos majd ad érte százezret? Ha meg alkura számít, még jobban is kijöhetett volna, ha magasabbról nyit, majd legfeljebb ha sokallja a boltos, akkor kérdezi meg másodjára, hogy jó, de akkor mennyit ad érte?

A végén egyébként még elhangzott egy másik telefon is (természetesen fogalmam sincs miről beszéltek), ami szintén teljesen jó állapotban volt, „zsír új, fóliával” és amire a boltos 80-90-et mondott. Jajjj… Aztán, ha tényleg újat visz eladni, akkor már majd nem tud a karcokra hivatkozva 80-ról nyitni. Tiszta béna.

Még egyszer, áldott ünnepeket kívánok!

u.i.: ha tudni akarjátok, vettem egy telefont. (Nem, nem az enyém, nekem nincs okos telefonom és amíg valamelyik munkáltatóm nem ad, nem is lesz.) Ajándékba lesz. Az árából nem engedett. Viszont 12x annyi garanciát kaptam, mint amennyit a hasonló boltoktól hallottam, meg számlát! meg nagy (kis) kártyát féláron. Ez is valami.
Tollas Attila

 Attila Tollas