„Oké, nem alkuszom.” - avagy amikor nem lehet tárgyalni

Az alábbi párbeszéd jutott eszembe a zseniális Ford Fairlane kalandjai c. eposzból (kötelező kultfilm, Nagy Feró zseniális magyar hangjával) miközben jegyet vettem Canberrában vissza Sydney-be:

„jegyüzér (j): Dögvész beugrók itt kaphatók!

Ford Fairlane (FF): Aratsz egy temetésen? Te aztán nagy geci vagy.

j: Kösz. Kell beugró?

FF: Mennyi?

j: Háromszáz.

FF: Háromszáz? A csajoknak még csak száz volt.

j: De ők le is szoptak.

FF: Oké, nem alkuszom. Háromszáz.”

Nem akarom bő lére ereszteni, meg az előzmény röhejesebb is annál, mint hogy leírjam, de a lényeg, hogy a Sydney-ből való visszaindulásom előtti 4. napon nem volt útlevelem. Ezúton is óriási köszönet mindenkinek, aki aggódva segítette a következő sztori létrejöttét:

Felhívtam a nagykövetséget akik nagyon segítőkészek voltak és/de az idő rövidsége miatt még aznap Canberrába kellett utaznom. Egy kedves ismerősöm SMS-ben elküldte a közlekedési lehetőségeket és az árakat. Cca 120 dollárt írt a repjegyre, de nem írta, hogy oda-vissza-e. Ennek okán teljesen belelkesültem, mert ugyan busszal csak 40 dollár, de hát mégis csak 4 óra utazás oda, meg 4 vissza; értelem nélkül.

Aztán egy másik ismerősöm felkarolt és elsétáltunk a (világ egyik leghíresebb strandja mellett – Bondi Beach) helyi utazási irodába, ahol nagyon lelkesen már töltötték is volna ki a jegyet, de itt már 160 dollár volt az ár és csak egy útra. Na ugye, így már sok! Különösen azt figyelembe véve, hogy az ausztrál dollár pillanatnyilag többet ér, mint az amerikai (meg azt, hogy a le nem írt röhejes eset miatt se bankkártya, se kp, se semmi nem volt már nálam).

Mentem hát a baromi unalmas busszal. Azt hiszem 4x cseréltem helyet, mert aludni akartam, de annyira rázott, hogy mit sem ért a vastag táska, a fejemet verte rajta keresztül a fém. Canberrában a taxis szó szerint azt mondta, a „Milyen itt élni?” kérdésemre, hogy „It is soooo easy to live here.” – ami ugye azt jelenti, hogy ennél kevesebb unalmas lehet Ausztráliában.

Ugyan nem találkoztam még nagykövettel, de a kapott információk alapján semmi jóra nem számíthattam. Így az adott szituációban az elvárásomnál csak az optimizmusom volt egy hajszállal magasabban. A nagykövet azonban fantasztikus volt! Végtelenül figyelmes és segítőkész. Komolyan, komolyan! Kérte például, hogy vigyek magammal igazolványképnek fényképet, de hát csak olyan volt nyomtatva nálam, ahol mellettem mászik egy koala (állatkertből, 25 dollárért). Az meg nem volt jó neki, de nem problémázott, inkább hozta a gépét és elkezdte megcsinálni. Mint mondta, ilyet még soha nem tett, ezért a többszöri próbálkozása (azért, hogy ne legyen a pólómon lévő óriási bikafej az igazolványképen) miatt már esélyem sem volt elérni az utolsó buszt és vonatot.

Szóval elkezdtem parázni, hogy mikor lesz kész és persze hogyan jutok „haza”. Teljesen jóhiszeműen megkérdezte, hogy miért nem alszom a városban és majd reggel megyek vissza Sydneybe. Sokat bírok, na de ezt nem! Ha itt már sötétedés előtt bezár minden, akkor még csak leinni sem tudom magam. Meg azt sem tudhatta, hogy a két különböző ismerősömmel randizok másnap, aminek kb. délig össze kell jönnie!

Gyorsan megnézettem vele -nagyon-nagyon udvariasan-, hogy van-e még repülőgép vagy helikopter aznap. Visszajött, és szomorúan mondta, hogy 25 perc múlva indul az utolsó.

„És mennyi az út a reptérig?”
„Olyan 10 perc.”
„Akkor nagyon kell sietnünk!” - mondtam és cinkosan ránéztem.
Láttam a szemében, ahogyan életre kel Bond ügynök. Igeeeen, végre, itt a heti izgalom!

Szóval pattanás az autóba, kapu nyílik és közben kérdezi, hogy zavar-e ha most rágyújt a pipára. Wow, gondoltam, a szupernyugodtat játsza, miközben én egyre idegesebb vagyok. Szerintem a „Hát ha menet közben meg tudja tömni úgy, hogy közben a sebességhatáron táncol jobbkormánnyal, akkor tőlem nyugodtan.” mondatom miatt végül csak bekapta. Az íze kedvéért.

Végül kiérünk a reptérre, rohanunk a pulthoz és mondom a jegyőrnek, hogy mi kell, mellettem párhuzamosan kérleli a nagykövet, hogy segítsen. Ő üti a gépet és jön a válasz, hogy „No worries”, van még jegy, 243 dollár.

Na?          Ugye?          Ford Fairlane?            Adtam a pénzt.

A baromi drága jegy!

Csak a teljes kép kedvéért, az őrök kiszúrták a bicskámat, így azt otthagytam a követségnek emlékbe. Ennyi.

Illetve még egy idevágó idézet:
FF: „Na mi az? Csak nem gondoltátok komolyan, hogy kifingatunk egy ilyen baszott drága koalát?”

Gondolom azért nem lehetett betenni az útlevélbe mert nem előre nézek

Tollas Attila

 Attila Tollas

ÁR/ÉRTÉK – A PÓLÓNYOMÁS

Akinek elmeséltem az alábbi sztorit, nem értette, hogy mi van velem. Pedig néha van úgy - mint most is -, hogy sem időm, sem kedvem nem volt elkezdeni reklamálni. Valamint ott állva úgy ítéltem meg, hogy jelentős hasznom sem származott volna az egyébként jogos reklamációmból.

Történt, hogy a napokban egy kora esti HR rendezvényen egy beszélgetést kellett moderálnom. Épp amikor az ebéd utáni emésztéssel volt elfoglalva a szervezetem - és gondolom, hogy az agyi vérhiány okán - kitaláltam, hogy csináltatok vicces pólót a témámhoz. Délután 2-kor hát elkezdtem pólóst keresni, aki megcsinálja nekem az ötletem, méghozzá azonnal. Ezzel párhuzamosan egy korábban látott grafikát továbbírtam és nehezen, de összerakattam egy grafikussal (na jó, leírom, úgy zajlott, hogy 3 grafikus küldött el, majd az első barátom visszahívott, hogy majd 3 óra múlva ráér. Én könyörögtem, mire a „küldjed” volt a válasz. Aztán pár perc múlva megint visszahívott és azt mondta, hogy „Badzmeg te tényleg normális vagy? Most sürgős határidőkre dolgozom te meg idióta macskákat küldözgetsz?” Aztán megcsinálta).

A szomszéd kerületben lévő pólós rábólintott én pedig megrendeltem két ’L’-es méretet és magamnak egy ’XL’-es méretet – gondolván, hogy a két szervező elég vékony, ott nem hibázhatok nagyon.

Elmentem hát a pólókért és a tulaj egy enyhe szemrebbenéssel meg azzal fogadott, hogy az alkalmazott elszúrta és egy ’M’-es, egy ’L’-es és egy ’XL’-es méret készült. „Gondot jelent-e ez?” kérdezte.
Én teljesen üres fejjel átgondolva, hogy vajon a 10 ezer forintból milyen oltári üzletet tudnék kihozni, azt mondtam, hogy „Nem”, majd odaadtam a pénzt.

Végül egy kedves barátnőmé lett a legkisebb, a másik kettő meg a két szervezőé úgyhogy persze nekem nincs. Most, hogy írom ezt a bejegyzést, jut eszembe, hogy a muki említette telefonon, hogy az első több idő, de minden további nyomat már csak pár perc. Szóval, talán ha kérek pár percet, ott is eszembe jutott volna ez és akkor kicseréltetem vele. De szerintem így több örömet okoztam.

Mindegy. Majd amikor dobozra nyomtatok ugyanott…

update: kaptam képet a rendezvényről, amikor még rajtam volt a póló :):

Tollas Attila

 Attila Tollas