„Oké, nem alkuszom.” - avagy amikor nem lehet tárgyalni

Az alábbi párbeszéd jutott eszembe a zseniális Ford Fairlane kalandjai c. eposzból (kötelező kultfilm, Nagy Feró zseniális magyar hangjával) miközben jegyet vettem Canberrában vissza Sydney-be:

„jegyüzér (j): Dögvész beugrók itt kaphatók!

Ford Fairlane (FF): Aratsz egy temetésen? Te aztán nagy geci vagy.

j: Kösz. Kell beugró?

FF: Mennyi?

j: Háromszáz.

FF: Háromszáz? A csajoknak még csak száz volt.

j: De ők le is szoptak.

FF: Oké, nem alkuszom. Háromszáz.”

Nem akarom bő lére ereszteni, meg az előzmény röhejesebb is annál, mint hogy leírjam, de a lényeg, hogy a Sydney-ből való visszaindulásom előtti 4. napon nem volt útlevelem. Ezúton is óriási köszönet mindenkinek, aki aggódva segítette a következő sztori létrejöttét:

Felhívtam a nagykövetséget akik nagyon segítőkészek voltak és/de az idő rövidsége miatt még aznap Canberrába kellett utaznom. Egy kedves ismerősöm SMS-ben elküldte a közlekedési lehetőségeket és az árakat. Cca 120 dollárt írt a repjegyre, de nem írta, hogy oda-vissza-e. Ennek okán teljesen belelkesültem, mert ugyan busszal csak 40 dollár, de hát mégis csak 4 óra utazás oda, meg 4 vissza; értelem nélkül.

Aztán egy másik ismerősöm felkarolt és elsétáltunk a (világ egyik leghíresebb strandja mellett – Bondi Beach) helyi utazási irodába, ahol nagyon lelkesen már töltötték is volna ki a jegyet, de itt már 160 dollár volt az ár és csak egy útra. Na ugye, így már sok! Különösen azt figyelembe véve, hogy az ausztrál dollár pillanatnyilag többet ér, mint az amerikai (meg azt, hogy a le nem írt röhejes eset miatt se bankkártya, se kp, se semmi nem volt már nálam).

Mentem hát a baromi unalmas busszal. Azt hiszem 4x cseréltem helyet, mert aludni akartam, de annyira rázott, hogy mit sem ért a vastag táska, a fejemet verte rajta keresztül a fém. Canberrában a taxis szó szerint azt mondta, a „Milyen itt élni?” kérdésemre, hogy „It is soooo easy to live here.” – ami ugye azt jelenti, hogy ennél kevesebb unalmas lehet Ausztráliában.

Ugyan nem találkoztam még nagykövettel, de a kapott információk alapján semmi jóra nem számíthattam. Így az adott szituációban az elvárásomnál csak az optimizmusom volt egy hajszállal magasabban. A nagykövet azonban fantasztikus volt! Végtelenül figyelmes és segítőkész. Komolyan, komolyan! Kérte például, hogy vigyek magammal igazolványképnek fényképet, de hát csak olyan volt nyomtatva nálam, ahol mellettem mászik egy koala (állatkertből, 25 dollárért). Az meg nem volt jó neki, de nem problémázott, inkább hozta a gépét és elkezdte megcsinálni. Mint mondta, ilyet még soha nem tett, ezért a többszöri próbálkozása (azért, hogy ne legyen a pólómon lévő óriási bikafej az igazolványképen) miatt már esélyem sem volt elérni az utolsó buszt és vonatot.

Szóval elkezdtem parázni, hogy mikor lesz kész és persze hogyan jutok „haza”. Teljesen jóhiszeműen megkérdezte, hogy miért nem alszom a városban és majd reggel megyek vissza Sydneybe. Sokat bírok, na de ezt nem! Ha itt már sötétedés előtt bezár minden, akkor még csak leinni sem tudom magam. Meg azt sem tudhatta, hogy a két különböző ismerősömmel randizok másnap, aminek kb. délig össze kell jönnie!

Gyorsan megnézettem vele -nagyon-nagyon udvariasan-, hogy van-e még repülőgép vagy helikopter aznap. Visszajött, és szomorúan mondta, hogy 25 perc múlva indul az utolsó.

„És mennyi az út a reptérig?”
„Olyan 10 perc.”
„Akkor nagyon kell sietnünk!” - mondtam és cinkosan ránéztem.
Láttam a szemében, ahogyan életre kel Bond ügynök. Igeeeen, végre, itt a heti izgalom!

Szóval pattanás az autóba, kapu nyílik és közben kérdezi, hogy zavar-e ha most rágyújt a pipára. Wow, gondoltam, a szupernyugodtat játsza, miközben én egyre idegesebb vagyok. Szerintem a „Hát ha menet közben meg tudja tömni úgy, hogy közben a sebességhatáron táncol jobbkormánnyal, akkor tőlem nyugodtan.” mondatom miatt végül csak bekapta. Az íze kedvéért.

Végül kiérünk a reptérre, rohanunk a pulthoz és mondom a jegyőrnek, hogy mi kell, mellettem párhuzamosan kérleli a nagykövet, hogy segítsen. Ő üti a gépet és jön a válasz, hogy „No worries”, van még jegy, 243 dollár.

Na?          Ugye?          Ford Fairlane?            Adtam a pénzt.

A baromi drága jegy!

Csak a teljes kép kedvéért, az őrök kiszúrták a bicskámat, így azt otthagytam a követségnek emlékbe. Ennyi.

Illetve még egy idevágó idézet:
FF: „Na mi az? Csak nem gondoltátok komolyan, hogy kifingatunk egy ilyen baszott drága koalát?”

Gondolom azért nem lehetett betenni az útlevélbe mert nem előre nézek

Tollas Attila

 Attila Tollas

Beszari Faszi

Járok, vezetek, két lábon állva veszem ki a cuccokat a hűtőből. Hurrá, nincs már rögzítő csavar a bokámban. Az érzés euforikus. Mondtam is a gyógytornásznak ma, hogy boldog vagyok, hogy itt lehetek. Ő meg csak nézett nagy szemekkel. Ezt persze egy rendkívül gyötrelmes és persze tanulságos nap előzte meg.

Hetekkel ezelőtt kezdődött minden, amikor közszemlére tettem a röntgenfelvételeket. Jöttek is kommentek szép számmal. Az egyikben egy volt évfolyamtársam azt írta, hogy neki is hasonló történt a lábával azzal a különbséggel, hogy neki két rögzítő csavar is volt benne meg azzal, hogy őt a Jánosban műtötték. Azt is írta, hogy amikor eltört a bokája, azt mondta a férjének, hogy üsse már le mert annyira fáj neki. De a lényeg, hogy a csavarkivétel hasonló fájdalommal járt.

Ezek után több orvost is megkérdeztem és mindegyik azt mondta, hogy hát igen, amikor megindul a csavar azt érezni szokták. Erről már írtam, hogy ha egy orvos így beszél, az igazán kemény lesz. Ha jól emlékszem 5x álmodtam ezzel. Méghozzá igazi rémálmokat. Azt a gyerek ijesztgetős fajtát: „Ha rossz leszel, jön a doktor bácsi és kiveszi a csavart…!”

Hétfőn felhívtam a dokit (ismét egy másikat, mert aki csinálta volna, szabin volt) és hiába reméltem titkon a szerdát, csütörtököt már keddre be is rendelt. Mondtam neki, hogy félős vagyok és adjon tanácsot, mit kell tennem előtte. Azt mondta, hogy semmit, kapok majd helyi érzéstelenítőt és csak azt fogom érezni kicsit, ahogy megindul. Pafff.

Kedden, ébredés után rögtön Tramadolort reggeliztem és a hideg élelem mellé is csomagoltam biztonság kedvéért. Amikor megérkeztünk már le kellett ülnöm mert szédültem. Folyt rólam a víz és egész testemben remegtem (rettegtem). A dokira várni kellett, úgyhogy felhívtam egy ottani anesztes főorvos ismerősöm, hogy segítsen. Van az a „bátorság” tabletta, adjon már belőle. Átmankózván az épület másik oldalába, végül is 2 Xanax-ot kaptam, azzal, hogy azért mondjam meg a dokinak.

Visszaérek, a nővér az ajtóban kacsingat, hogy már vár a doki. Nem, baj, gondoltam, nem olyan sürgős ez. Amikor bemutatkoztam és mondtam az ismerősöm nevét (az ő főorvosa), azért hozzátettem, hogy nem is tudom, hogy hogyan említsem, mert mi csak Zoltánnak hívjuk. Persze nem, azért közel sem olyan a viszony, de így családiasabb és segítőkészebb légkörben reménykedtem. Meg azt is mondtam, hogy Zoltán azért küldött a szabadsága alatt hozzá, mert csak benne bízik meg, hogy az én lábamat… Persze, persze. Meg a gyógyszert is elmondtam ő meg csak röhögött. „..csak amikor megindul...” mondta. Köszi, pont ettől izzadtam eddig is egy litert.

Na, a műtősnő vár, öltöztet majd lefektet. Azt mondja, csak kényelmesen, nyugodtan. Nekem görcsben mindenem és ezt remegő hangon tudatom is vele. „Külboka?” kérdezi, „Csak azt fogja érezni, amikor megindul.” meg „A lemezt is itt fogjuk kivenni, nem fáj az!” Meg az anyátokat fogjátok itt kivenni. Majd a nagyműtőben, altatásban. Én aláírok mindent, inkább verjétek ki két fogam a tubussal, de engem altatni fogtok. Aztán amikor készíti elő a cuccokat, látom, hogy elővesz egy akkora tűt, hogy azzal rendesen átszúrhatnák még a vádlimat is, de úgy, hogy a tűben maradna 30 deka hús is. Komolyan, a natgeon is kisebbel veszik az elefántok vérét. Kérdeztem is tőle, hogy az meg mire? „Hát az érzéstelenítőhöz.” „Na ne már”  mondtam „biztos elég nagy az?” „Ja, ezzel csak felszívom, kisebbel adja majd be a doktor úr.” Baromi vicces nem? Tuti, hogy a lelki terror-humor is a mindennapok része itt.

Erre megjön a doki, oldalra fektetnek, a műtősnő kacag, mert mint mondja ilyenkor a kényszeredett is pozitív hatással van. Én meg közben érzem az érzéstelenítőt. Hát, ha ez a szúnyogcsípés, akkor köszi, elég volt. Két vinnyogás közben mondom a dokinak, hogy azért várjuk már meg míg hat, meg azt is, hogy én már jól tudok mankózni és inkább mennék haza, így is lehet élni, örülök, hogy megismertem. „Fáj?” kérdezi, miközben a megfelelő csavart kereste. Azt éreztem, hogy ütögeti a lemezkémet de igazából nem fájt. Mint amikor a fogász érzéstelenített és úgy nyomkodja a fogadat. Mondtam, hogy nem, aztán a fém tálkában hallottam a csavar koppanását. „Azért mielőtt elmegy, még berakok egy öltést.” mondta én meg nem értettem, hogy most akkor mi van?

Hogy fért el ekkora csavar?

Volt még kis papírmunka, de aztán mehettem haza a jódos lábammal. Otthon meg azonnal rá is álltam. Igazán furcsa érzés volt. Próbáljátok ki. Nem kell rálépni 7 hétig, utána egész izgalmas lesz. Na, ennyi.

Tanulságok? 1, Egy félrelépés veszélyes következményekkel járhat. 2, Ne szedess ki rögzítő csavart a János traumáján, mert ott fáj. 3, Ha bokatörés után arra kér az asszony, akár le is ütheted - büntetlenül (bár nekem a törés utáni 2 km bringázás sem fájt, majd vezettem is kicsit és csak a végén éreztem, hogy kiszállni már nem tudok a kocsiból) 4, Amit mi elvárások strukturálásának hívunk, az tulajdonképpen a percepciós kontraszt. Ha ez túl magas (vagy alacsony), akkor az üzleti életben úgy védekezünk ellene, hogy érdektelenné válunk a téma iránt. Következetesek leszünk, meggyőzzük magunkat. Inkább továbblépünk, mert azt gondoljuk, hogy túl sokat fog kérni, lehetetlen lesz teljesíteni stb. Csak óvatosan az elvárások alakításával. Az legyen reális és inkább alá, mint fölé!

Nem akarom utóiratba írni, mert fontos (de csak mert nem fájt): a műtősnő és a doki is fantasztikus volt!

Tollas Attila 

Attila Tollas