Egy kérdés csodákra képes

Még mindig a bokám. Hát hiába, ha nem ér sok inger, akkor azzal vagyok elfoglalva, ami a legjobban foglalkoztat. Mégpedig az, hogy miért is nem tudok már járni. Azaz a bokám. Nem ígérem meg, hogy abbahagyom a témát amíg a galambok röhögve eszik a fűmagom mert már tudják, hogy a mankóm nem vágom hozzájuk, oda meg úgysem érek gyorsan. Az a gyanúm, hogy fogom még magam szórakoztatni: körzeti orvos, gyógytornász, főnököm stb.

Szóval kértem a körzeti orvostól kontroll röntgenre beutalót (külön sztori, hogy miként ismerkedtünk meg, később biztos megírom azt is), mert a tegnapi gipsz levétel és a bokám nyomorgatása félelmet keltett bennem a felépüléssel kapcsolatban. A doki már az első gipszelés után is azt mondta, hogy egy elmozdult csontkitörés (amit persze miért is nem tett vissza a műtét során basszus?) épp az újabb műtét határán mozog. Felhívtam a szeretett csapatsportom orvosát, aki időpontot is adott a következő napra a Sportkórházba.

Bemankóztam az 5-ös épülethez és láss csodát, reggel 8-kor már nem tudtam leülni üres szék hiányában. Később tudtam csak meg, hogy reggel hétkor is csak a tizedik lehettem volna. Na, legalább a rendelés pontosan kezdődött, fél kilenckor. Szuper. Kezdünk a varratszedősökkel, aztán az átkötözősök és majd utánuk a tömeg. 11-ig 3x kérdeztem meg a nővérkét, hogy hívtak-e már és mindig unott fejjel kérdezte, hogy "Neve?" "Ja, nem."
Délben épp kint szivaroztam, mert a kinti 30 fok lényegesen kellemesebb volt a benti 40-nél, mert például nem volt izzadságszag. Egyszer csak leült mellém egy bringás fiú, felkötött karral, egy napos kulcscsont töréssel, drótokkal, lemezzel, nagy fájdalommal, anya sütivel stb. (nem, nem volt a homlokára írva, csak hát ez a kommunikáció mire nem képes) majd megjelent a bent még morcos nővérke is, és vidáman csacsogni kezdett a scráccal. Nyilván, a srác félmeztelen, izmos, fiatal, nekem meg maci hasam, morcos fejem van és így sokat kellett volna okosakat beszélnem, hogy ugyan azt a vágyhatást elérjem a fehér köpenye alatt. (igazán zárójeles megjegyzés, hogy ha egyszer majd nővérke leszek, biztosan a sportba kéretem magam. Itt nagyobb a jó testek aránya mint máshol, egyszer meg úgyis felépülnek és ha kedvesen ápoltam...) De legalább kihasználtam az alkalmat és informálisan kérdeztem meg, hogy segítsen már, a csapatunk orvosa - akivel beszéltem is tegnap telefonon -, mikor akarja csodatekintetét rávetni a lábamra, mert eléggé fáj már ennyit várakozva. Talán bejött neki a sport, vagy mert megindokoltam ismét, de a lényeg, hogy a nővérke elképesztően kedves lett. Mintha kicserélték volna a bentihez képest. Az eredménye pedig, hogy 5 percen belül bent voltam a rendelőben és együtt vártuk az orvost. Közben képeket mutogattam a laptopomról – eredetileg a röntgen felvételek miatt vettem elő -, a csapatról, a labdáról, a sérülésről stb.

A doki azzal kezdte, hogy nem tud átvenni az osztályára ha máshol műtöttek, mert az etika, meg a jog meg a főnöke. Megabasszus. Kit érdekel mindez? Én csak annyit akarok, hogy rendesen meggyógyuljon a lában. Ha kell műtsék meg még egyszer, most, és ennyi. Nem fogok senkit beperelni ha rosszul csinált valamit. Erre ez a muki meg azzal jön, hogy széttárja a karját egy félmosollyal, miközben a véleményre várok étlen-szomjan izzadtan 4 órája. Székely bácsi és a balta ugrott be, abból is a vicc kategória. Na nem. Ha bent vagyok, akkor annak már eredményt is lesz, nem fogok megszégyenülve kimenni a tömeg elé. Így amikor az ajtóhoz ment, hogy kiengedjen, feltettem neki a csodakérdésem: "Ha már hoztam beutalót, amivel le tudja védeni magát, akkor mint a nemzeti válogatott orvosa, milyen körülmények között készíttetne egy friss röntgent és mondana véleményt?" Három másodperc volt a töprengés és már diktálta is a kedves nővérnek a kódot én meg mehettem a röntgenbe.

A következő 1,5 óra eseménytelen várakozással telt, mire a botommal keresztül vághattam magam az áporodott szagfelhőn és meghallgattam a konzultációt: ő műtene, de menjek vissza az operáló intézménybe. Ez az utolsó tagmondati rész került a zárólapra. A műtét javaslat nem. De legalább már 3 különböző orvosi véleményem volt. Megaremek. Mehettem haza. Estebédelni, dühöngeni, telefonszámlát gyártani a történtekkel. Mindezt úgy, hogy egy csomó kis műanyag játékot készítettem magam köré a teraszon és frusztráltságtól elvadult gonosz fejjel vártam a rohadék galambokat.

Azért van itt tanulság. Kettő is. Na nem az egészségügyről általában, meg a TB fizetésemről, az ellátásról, a fene nagy etikáról stb. beszélve. Az egyik az, hogy gyakran érdemes a másik féllel informális közegben találkozni. Akár elhívni külső helyszínre, de ha ez nem megy és fontos az üzlet, akkor megkeresni a privát életében (szórakozás, kocsma, vagy akár a munka utáni bevásárlás közben véletlenül mögé állni a kasszánál – egy csomag rágóval J). A másik a "Milyen körülmények között…" kérdés. Csodákra képes. Ha csak az esélyét megadod, hogy válaszoljon, rájössz majd, hogy sok esetben annyira banálisak a körülmények, hogy bármikor teljesíthetőek. Ha meg nem, akkor legalább tudod, hogy sokba kerül és magadat (meg a főnöködet) is ezzel nyugtathatod.

u.i: ez a megmagyarázom dolog már kétszer bejött kórházban. Ki kell próbálnom valami versenykörnyezetben is és ha ott is működik, akkor hívő leszek.

Tollas Attila 

Attila Tollas

Mások mindig jobban tudják

A Baleseti Sebészeten a nővérek gondolom ugyan azt csinálják, mint mindenhol máshol az ország egészségügyi intézményeiben. Szerintem kifejezetten kedvesek, értik amit csinálnak és lehet velük üzletelni. Mondjuk, azt kicsit megalázónak érzem, hogy 24 órával a bokatörésem után és 12 órával a 20 centis vágású sebemmel – tele fémmel, csavarokkal, mint kedves barátom megírta, nem könnyű az út a kiborggá válás felé – azon kell jártatnom az agyam, hogy hogyan kapom meg azt a narkózist, amivel legalább kicsit tudok aludni.

Úgy kezdődött, hogy bejött egy orvos és arról érdeklődött, hogy "Mennyire fáj egy 1-10-es skálán?" Teljességgel ostoba kérdés, amit el is mondtam neki, mert ugyan mi a viszonyítási alap? Ha segítek neki, akkor, mondjuk a műtétből felébresztve, azt volt az elcseszettűl fáj, azaz a 10-es, akkor néha vannak 6-8-as rohamaim, de most csak 3-4es. Tudomásul vette, majd elment. Kisvártatva megjelent a nővér és hozott két fehér bogyót és közölte, hogy a doki szerint, nekem nem is fáj olyan nagyon, elég lesz ez is. Basszus! A doki szerint, mi? Hát majd neki kell minden reptéri ellenőrzésnél levennie a cipőjét, mert besípol az a fél kilónyi fém vagy nekem?

Mondtam a nővérkének, hogy, ”Ok, de hol van az a sárga/zöld kapszula legalább?” „Ja, az morfin származék, az túl erős nekem!” – válaszolta. Na gondoltam, akkor nekem pont az kell. Mondtam, hogy minden tiszteletem a dokié, de korábban – 4 órája – még az is volt a csomagban, így ragaszkodom hozzá, hogy hozzon belőle egyet. Megtette, ezzel nyílt utat adott a zsarolásom következő szakaszához.

Egy másik nővért kérdeztem a hatásmechanizmusáról aki végül elkotyogta, hogy ebből ö mindig 2db-ot ad /alkalom a nagyon „fájósoknak”, többet nem lehet de most nem ezt nem ö adagolja ki, hanem a kolléganő.

Aki meg is jelent a 2. gyógyszerosztásnál és hozta az egy szem boldogságomat, meg a két szem gagyit. Azonnal mondtam, hogy a legjobb tudomásom szerint ebből akár kettőt is adhatna és nekem piszkosul fáj. A válasza az volt, hogy a doki nem akarja, hogy rászokjak. Tényleg? Hát engedje már meg a kedves doki, hogy egy egy napos műtöttnek még fájjon és adjon már, ha mégsem mondja, hogy tilos.

„Nem lehet, nem írhatom felül a doktor urat.” Hmmm, fincsi, elhangzott végre a „nem” (imádom!). „Rendben, én értem, hogy nem írhatja felül – mondtam -, de itt most két lehetősége van. Az egyik, hogy adja a két bogyót és akkor tudni fogja mit vettem be, a másik hogy magam csillapítom a fájdalmam a nálam lévő Algopirynnel és a Cataflannal. Abban az esetben, ha rosszul leszek, is Önöknek kell rendbe hozniuk, de nem fogják tudni, miből, mennyit vettem be. Mi legyen?” Kérdeztem végül, de persze egy ilyen édesen csomagolt „orosz front” ajánlatnak nem lehet ellenállni.

Azóta kettő morfinos cuccot kapok és nem fáj. Gondoltam, majd abbahagyom, nehogy igazuk legyen és rákapjak az ízére, de ma sajnos szervezetem elégelte meg. Éreztem, hogy nem kell már bevennem a reggeli adagot, de nem bírtam ellenállni. Hát kaptam is olyan görcsös fejfájást, hogy azt hittem áttolnak majd az agysebészetre. Hát igen. nem szokta a paraszt a drogot. Fiatalon kellett volna beleszeretnem, most már mindegy.

A lényeg, hogy annyi cuccot tudtam végül kipréselni a gyógyszeres szekrényből, hogy bőven van itthon a további fájdalom enyhítésekre. Például a varratszedésre. Mert ugye épp eszű ember nem dől be a dokik „Kicsit kellemetlen.” vagy „Mint egy szúnyogcsípés.” dumájának. Egy „pasi” meg végképp nem. Talán azt is megírom.

Ja, a fentiekből két tanulságot mesélek majd mindenkinek: az egyik, hogy beszélj érthetően. Ha egy doki kérdezi mennyire fáj, csak egy válasz lehetséges:  „Ez már az ájulás határán van!” A másik, hogy időnként egy vagy-vagy ajánlat könnyen megoldás lehet egy problémára. A vitát meg hagyjuk másra.

Tollas Attila 

Attila Tollas