Translate

2011. július 27., szerda

Egy kérdés csodákra képes


Még mindig a bokám. Hát hiába, ha nem ér sok inger, akkor azzal vagyok elfoglalva, ami a legjobban foglalkoztat. Mégpedig az, hogy miért is nem tudok már járni. Azaz a bokám. Nem ígérem meg, hogy abbahagyom a témát amíg a galambok röhögve eszik a fűmagom mert már tudják, hogy a mankóm nem vágom hozzájuk, oda meg úgysem érek gyorsan. Az a gyanúm, hogy fogom még magam szórakoztatni: körzeti orvos, gyógytornász, főnököm stb.

Szóval kértem a körzeti orvostól kontroll röntgenre beutalót (külön sztori, hogy miként ismerkedtünk meg, később biztos megírom azt is), mert a tegnapi gipsz levétel és a bokám nyomorgatása félelmet keltett bennem a felépüléssel kapcsolatban. A doki már az első gipszelés után is azt mondta, hogy egy elmozdult csontkitörés (amit persze miért is nem tett vissza a műtét során basszus?) épp az újabb műtét határán mozog. Felhívtam a szeretett csapatsportom orvosát, aki időpontot is adott a következő napra a Sportkórházba.

Bemankóztam az 5-ös épülethez és láss csodát, reggel 8-kor már nem tudtam leülni üres szék hiányában. Később tudtam csak meg, hogy reggel hétkor is csak a tizedik lehettem volna. Na, legalább a rendelés pontosan kezdődött, fél kilenckor. Szuper. Kezdünk a varratszedősökkel, aztán az átkötözősök és majd utánuk a tömeg. 11-ig 3x kérdeztem meg a nővérkét, hogy hívtak-e már és mindig unott fejjel kérdezte, hogy "Neve?" "Ja, nem."
Délben épp kint szivaroztam, mert a kinti 30 fok lényegesen kellemesebb volt a benti 40-nél, mert például nem volt izzadságszag. Egyszer csak leült mellém egy bringás fiú, felkötött karral, egy napos kulcscsont töréssel, drótokkal, lemezzel, nagy fájdalommal, anya sütivel stb. (nem, nem volt a homlokára írva, csak hát ez a kommunikáció mire nem képes) majd megjelent a bent még morcos nővérke is, és vidáman csacsogni kezdett a scráccal. Nyilván, a srác félmeztelen, izmos, fiatal, nekem meg maci hasam, morcos fejem van és így sokat kellett volna okosakat beszélnem, hogy ugyan azt a vágyhatást elérjem a fehér köpenye alatt. (igazán zárójeles megjegyzés, hogy ha egyszer majd nővérke leszek, biztosan a sportba kéretem magam. Itt nagyobb a jó testek aránya mint máshol, egyszer meg úgyis felépülnek és ha kedvesen ápoltam...) De legalább kihasználtam az alkalmat és informálisan kérdeztem meg, hogy segítsen már, a csapatunk orvosa - akivel beszéltem is tegnap telefonon -, mikor akarja csodatekintetét rávetni a lábamra, mert eléggé fáj már ennyit várakozva. Talán bejött neki a sport, vagy mert megindokoltam ismét, de a lényeg, hogy a nővérke elképesztően kedves lett. Mintha kicserélték volna a bentihez képest. Az eredménye pedig, hogy 5 percen belül bent voltam a rendelőben és együtt vártuk az orvost. Közben képeket mutogattam a laptopomról – eredetileg a röntgen felvételek miatt vettem elő -, a csapatról, a labdáról, a sérülésről stb.

A doki azzal kezdte, hogy nem tud átvenni az osztályára ha máshol műtöttek, mert az etika, meg a jog meg a főnöke. Megabasszus. Kit érdekel mindez? Én csak annyit akarok, hogy rendesen meggyógyuljon a lában. Ha kell műtsék meg még egyszer, most, és ennyi. Nem fogok senkit beperelni ha rosszul csinált valamit. Erre ez a muki meg azzal jön, hogy széttárja a karját egy félmosollyal, miközben a véleményre várok étlen-szomjan izzadtan 4 órája. Székely bácsi és a balta ugrott be, abból is a vicc kategória. Na nem. Ha bent vagyok, akkor annak már eredményt is lesz, nem fogok megszégyenülve kimenni a tömeg elé. Így amikor az ajtóhoz ment, hogy kiengedjen, feltettem neki a csodakérdésem: "Ha már hoztam beutalót, amivel le tudja védeni magát, akkor mint a nemzeti válogatott orvosa, milyen körülmények között készíttetne egy friss röntgent és mondana véleményt?" Három másodperc volt a töprengés és már diktálta is a kedves nővérnek a kódot én meg mehettem a röntgenbe.

A következő 1,5 óra eseménytelen várakozással telt, mire a botommal keresztül vághattam magam az áporodott szagfelhőn és meghallgattam a konzultációt: ő műtene, de menjek vissza az operáló intézménybe. Ez az utolsó tagmondati rész került a zárólapra. A műtét javaslat nem. De legalább már 3 különböző orvosi véleményem volt. Megaremek. Mehettem haza. Estebédelni, dühöngeni, telefonszámlát gyártani a történtekkel. Mindezt úgy, hogy egy csomó kis műanyag játékot készítettem magam köré a teraszon és frusztráltságtól elvadult gonosz fejjel vártam a rohadék galambokat.

Azért van itt tanulság. Kettő is. Na nem az egészségügyről általában, meg a TB fizetésemről, az ellátásról, a fene nagy etikáról stb. beszélve. Az egyik az, hogy gyakran érdemes a másik féllel informális közegben találkozni. Akár elhívni külső helyszínre, de ha ez nem megy és fontos az üzlet, akkor megkeresni a privát életében (szórakozás, kocsma, vagy akár a munka utáni bevásárlás közben véletlenül mögé állni a kasszánál – egy csomag rágóval J). A másik a "Milyen körülmények között…" kérdés. Csodákra képes. Ha csak az esélyét megadod, hogy válaszoljon, rájössz majd, hogy sok esetben annyira banálisak a körülmények, hogy bármikor teljesíthetőek. Ha meg nem, akkor legalább tudod, hogy sokba kerül és magadat (meg a főnöködet) is ezzel nyugtathatod.

u.i: ez a megmagyarázom dolog már kétszer bejött kórházban. Ki kell próbálnom valami versenykörnyezetben is és ha ott is működik, akkor hívő leszek.
Tollas Attila 
Attila Tollas

2011. július 26., kedd

Varratszedés és gipszelés. 2x (Második rész)


De nem az első rész a bejegyzés teljes sztorija. Az elején írtam, hogy teljesen idióta vagyok ezt pedig inkább a hullámvasút következő szakaszára értettem. A fenti (lenti) beszélgetés után mentem a gipszelőbe, ahol 10 rongyért fel is tették a szép zöld műanyag gipszet. Feszegették a lábam, de a morfin okozta kis bódulat semlegesen hatott rá, így csak halkan jegyeztem meg, hogy ha szeret velem beszélgetni, akkor még fogunk találkozni, mert szorít a gipsz. A pasi azt mondta, hogy "Nem, ez nem szoros. Ez passzentos." Hát, holtig tanulunk. Merthogy ez a szakszava a baromi szoros gipsznek. Amint kiment a fájdalomcsillapító, azonnal éreztem a galibát. Olyan volt, mint amikor túl szorosra kötöd a cipőfűződ és alig várod már, hogy hazaérj, és talán már a kocsiban kibontod és masszírozod a pirosnál. Csakhogy nekem még 6 hétig kell arra várnom de minimum 2 hét mire elkezd sorvadni a lábam és belefogy a gipszbe. Egyszóval a barátom visszavitt éjszaka. A felvevő pultnál megint hosszú sor és persze egy trauma részlegen, mindenkinek vérzik valamije, elgyötört arcok, leszakadt ujjak stb. Nekem meg ugye a szorító gipszem, ami ugye fontosabb náluk.

Bevillant, hogy olvastam a „Rábeszélőgép"-ben, hogy végeztek egy kísérletet az USA-ban fénymásolás közben. Odamentek ahhoz, aki épp használta a gépet és megkérdezték, hogy használhatnák-e most ők. Amikor meg is indokolták, hogy miért akarják használni, akkor szinte kivétel nélkül átengedték nekik a gépet. Az egyik indoklás így hangzott: "Használhatnám a gépet? Fénymásolnom kell."

Tehát ezt gondolva a mankóim odavittek a sor elejére és mondtam a soron következő srácnak: "Bocsánat, de had következzek én, mert le kell cserélni a gipszet, szorít." Egyébként, lehet, hogy csak azért működött, mert nem akarta azt mondani, hogy "Na mankózz szépen a sor végére fradista, nekem is fáj." Még kipróbálom azért párszor. A vicces az volt, amit a csajszi mondott a pult másik oldalán, a mikrofon végén. "Ma már egyszer felvettük mint ambuláns beteget (a varratszedésre) és így ma már nem tudom még egyszer beírni a gépbe." Mire a barátom teljesen higgadtan: "És ha kifelé menet esés után beveri a fejét, akkor csak éjfél után tolják be újra?"
A lényeg, hogy odaérünk a gipszelőhöz, kijön egy muki én meg majdnem szívrohamot kaptam. Olyan Stephen King regénybeli érzésem volt ismét. Első alkalommal is ő gipszelte a lábam egy másik kórházban és tulajdonképp ő indította el bennem a folyamatot, hogy elmeneküljek onnan. Most meg itt áll újra előttem és felém közelít. Ahhoz, aki nem tudott bejelentkezni a pultnál és így telefonon szóltak neki, hogy vegyen kezelésbe. A problémáshoz. A paragéphez, akiben az játszódott le, hogy ha emlékszik rám, akkor majd begipszeli a teljes testem és letol az alagsorba és ott fognak rajtam kísérletezni. Nincs felvételi lapom, a rendszerben már elhagyta az intézményt szerepel, nyomom sem marad ha eltűnnék. Azt hiszem ekkor kezdtem intenzívebben beszélgetni a barátommal, mert ha megszakad egy gondolatsorom csak feltűnik neki, hogy már nem vagyok  ott. De lehet, hogy inkább örült volna ha csöndben hagyom szunyálni. Mondjuk, igazán annak örült volna nem is kell bevinnie a kórházba. Végül a doki hanyatt fektetett két széken és az plafonig emelte a lábam, amit a barátomnak kellett tartania amíg sorra nem kerülök.

Tudtam ám mire megy ki a játék. Majd kimegy belőle a vér, ő meg azt mondja, hogy, na látja, kár volt bejönnie. Így elhatároztam, hogy akár jobb lesz, akár nem, azt mondom majd, amit korábban megtanultam, miszerint "Jelentem, ájulás közelében a fájdalom!" Mire én következtem, már ott volt előkészítve a műanyag gipsz is. Csak, hogy oldjam a légkört, viccesen előadtam a János traumás rémálmot vele kapcsolatban. Nem hatotta meg túlságosan, inkább megkérdezte, hogy "Mennyit fizettem a gipszért délelőtt?" "9800-ra adtam 10 ezret." mondtam. Stílusosan. Mire ő, "Rendben, akkor most is annyi lesz." "Na, na – folytattam – de most azért vagyok itt, mert a délelőtti doki szorosan tette fel. Miért kellene akkor fizetnem még egyszer ha rossz munkát végzett?" Teljesen higgadtan válaszolt: "Jó, akkor hozom a mankóját, reggel jöjjön vissza és reklamáljon annál, aki feltette a gipszet."

Ebben a pillanatban rántottam elő a tízest. Tulajdonképpen pont ennyi volt nálam, mert azért számítottam rá legbelül. Hát ez volt az én minimum pontom és nem volt semmi esélyem elmozdulni róla. Többször kérdezik ezt az ügyfelek, hogy mi van akkor, ha a másik túlerőből indítja az alku arénát. Hát ez. Gyorsan végiggondoltam a lehetőségeimet. Fáj reggelig – holtpont - vagy folytatom tovább. Ennek meg ára volt. Persze, mint tárgyalási tanácsadó, gondolkodtam ott fekve, görcsölve a fájdalomtól amint feszegette a lábfejem, hogy lehet-e bármilyen kívánságlista tételem? Hiába forgattam a szemem, talán 1 kiló gipszet kérhettem volna de inkább úgy gondoltam, az összes kívánságom, hogy bárcsak vége lenne és otthon lehetnék.

Lehet, hogy eladom a félelmeim Stephen Kingnek aztán évek múlva elvállalom  a főszerepet a filmben és annyira hitelesen fogom alakítani a hullámvasúton nyakig begipszelt nyomorékot, hogy nagyon híres leszek. Majd megtanítanak angolul is és Nobu velem nyitja az éttermeit.  Mindezt azért mert részese voltam a magyar egészségügynek. Kell a fentiekhez „Na mit tanultunk ma?” összefoglalás? Ugye nem.

u.i.: Ti tudtátok, hogy a gipszelők ilyen helyeken nem is orvosok? Ők a gipszmesterek. Ja, ja. Gipszmesterek. Ezt csak a hülye nem tudja, az a fajta aki nem jár kórházba. 9 ilyen van az országban, papírral. Ebből az egyiknek viselem a (már) kék csodáját. Egyébként 28 éve csinálja a Fiumei úton. És azt tudtátok, hogy nem szabad megemelni a fejet bokaállítás közben és a kezednek a hasadon kell lennie mert megmozdul a bokád miközben köt a gipsz? És egy kedves mondatát is idézném: "Inkább most legyen csíkos a gatya (a fájdalomtól) de jól álljon a lábad." Ugye, ugye.
Tollas Attila 
Attila Tollas

Varratszedés és gipszelés. 2x (Első rész)


Jók ezek a morfinos fájdalomcsillapítók. Két darab után tényleg nem fájt a varratszedés. Szerintem csak azért sziszegtem, mert az már megszokott és a doki is kiborgnak nézett volna, ha nem csinálom. Tulajdonképpen, teljesen idióta voltam. Több ponton nem figyeltem ami most sokszorta visszaüt. Olyan, mint a hullámvasút. A hiba azzal kezdődik, hogy felülsz rá egyáltalán. Aztán minden kanyarban a végét várod, de csak újabb gyomorforgató meglepetések érnek.

Szóval, ott ülök a doki előtt, kezemben a borítékot szorongatom és az adrenalin okozta egész testes remegés elvette az eszem. Félgipsz le, alkohol, szike, jön a damil, majd mikor még mindig 10cm-es darabot húz át az öltéseken, felszisszenek. Ekkor levágja fél centi hosszúra és úgy húzza tovább. Nyilván jobb érzés így, de nem fáj.
Mondom neki, hogy biztos vagyok benne, a traumások nem a tervezett műtétek, pénzt sem kapnak én meg protkós voltam ezért fogadja el – az időközben izzadságtól és szorongatástól megviselt - a borítékot. Nem, nem, ő nem, mondta, mire én: „De kérem, én ragaszkodom hozzá!” Mint valami Kabos Gyula filmben. Eltette. így van ez rendjén, sajnos.

Majd a folytatást illetően kérdeztem. Mint egy amatőr.  Mint aki nem arról nevezetes, hogy szétszedi a tárgyalófelet kérdésekkel mielőtt az még helyet foglal a székén. Nem. Utólag. Kiderült, hogy még 2 órát dolgozik itt, mert lejárt a szerződése és majd megy vissza a győri kórházba. Persze, a boríték is oda, sőt, újat kell majd varázsolnom az új dokinak, de ennél azért jobban aggasztott, hogy pont azt javasolja a rögzítő csavar kiszedő operatőrének, akivel összevesztem távozásomkor. Csak erős zárójelben, hogy ezt nem tudhatta, meg persze én sem amikor távoztam. Akkor hozzuk ki belőle a maximumot gondoltam, megbeszélve vele a győri kisműtétet. A fájni fog-e kérdésre a következőt válaszolta: "Hát… elég jól be tudjuk érzésteleníteni az egyik oldalát. Az biztos nem fog fájni."
Szuper, gondoltam. Csakhogy nem egy kis piti pácienssel van dolgod basszus. Mert ugye egy szép kis jelzésre szép kis kérdés illik: "És a másik oldala a csavarnak?" "Ja, az, mondta, azt nem tudjuk érzésteleníteni, az kicsit érzékeny lesz amikor megindul a menet." Kicsit, mi? Frankó, jó hogy van az a morfincucc. Miért nem tudják azt mondani, hogy le fogom tépni a műtőasztal acél keretét? Akkor legalább megfelelően strukturálnának. Aztán, ha kevésbé fáj, csak örülünk.

Folyt. köv. (két ponttal)
Tollas Attila 
Attila Tollas

Mások mindig jobban tudják

A Baleseti Sebészeten a nővérek gondolom ugyan azt csinálják, mint mindenhol máshol az ország egészségügyi intézményeiben. Szerintem kifejezetten kedvesek, értik amit csinálnak és lehet velük üzletelni. Mondjuk, azt kicsit megalázónak érzem, hogy 24 órával a bokatörésem után és 12 órával a 20 centis vágású sebemmel – tele fémmel, csavarokkal, mint kedves barátom megírta, nem könnyű az út a kiborggá válás felé – azon kell jártatnom az agyam, hogy hogyan kapom meg azt a narkózist, amivel legalább kicsit tudok aludni.
Úgy kezdődött, hogy bejött egy orvos és arról érdeklődött, hogy "Mennyire fáj egy 1-10-es skálán?" Teljességgel ostoba kérdés, amit el is mondtam neki, mert ugyan mi a viszonyítási alap? Ha segítek neki, akkor, mondjuk a műtétből felébresztve, azt volt az elcseszettűl fáj, azaz a 10-es, akkor néha vannak 6-8-as rohamaim, de most csak 3-4es. Tudomásul vette, majd elment. Kisvártatva megjelent a nővér és hozott két fehér bogyót és közölte, hogy a doki szerint, nekem nem is fáj olyan nagyon, elég lesz ez is. Basszus! A doki szerint, mi? Hát majd neki kell minden reptéri ellenőrzésnél levennie a cipőjét, mert besípol az a fél kilónyi fém vagy nekem?
Mondtam a nővérkének, hogy, ”Ok, de hol van az a sárga/zöld kapszula legalább?” „Ja, az morfin származék, az túl erős nekem!” – válaszolta. Na gondoltam, akkor nekem pont az kell. Mondtam, hogy minden tiszteletem a dokié, de korábban – 4 órája – még az is volt a csomagban, így ragaszkodom hozzá, hogy hozzon belőle egyet. Megtette, ezzel nyílt utat adott a zsarolásom következő szakaszához.

Egy másik nővért kérdeztem a hatásmechanizmusáról aki végül elkotyogta, hogy ebből ö mindig 2db-ot ad /alkalom a nagyon „fájósoknak”, többet nem lehet de most nem ezt nem ö adagolja ki, hanem a kolléganő.
Aki meg is jelent a 2. gyógyszerosztásnál és hozta az egy szem boldogságomat, meg a két szem gagyit. Azonnal mondtam, hogy a legjobb tudomásom szerint ebből akár kettőt is adhatna és nekem piszkosul fáj. A válasza az volt, hogy a doki nem akarja, hogy rászokjak. Tényleg? Hát engedje már meg a kedves doki, hogy egy egy napos műtöttnek még fájjon és adjon már, ha mégsem mondja, hogy tilos.
„Nem lehet, nem írhatom felül a doktor urat.” Hmmm, fincsi, elhangzott végre a „nem” (imádom!). „Rendben, én értem, hogy nem írhatja felül – mondtam -, de itt most két lehetősége van. Az egyik, hogy adja a két bogyót és akkor tudni fogja mit vettem be, a másik hogy magam csillapítom a fájdalmam a nálam lévő Algopirynnel és a Cataflannal. Abban az esetben, ha rosszul leszek, is Önöknek kell rendbe hozniuk, de nem fogják tudni, miből, mennyit vettem be. Mi legyen?” Kérdeztem végül, de persze egy ilyen édesen csomagolt „orosz front” ajánlatnak nem lehet ellenállni.


Azóta kettő morfinos cuccot kapok és nem fáj. Gondoltam, majd abbahagyom, nehogy igazuk legyen és rákapjak az ízére, de ma sajnos szervezetem elégelte meg. Éreztem, hogy nem kell már bevennem a reggeli adagot, de nem bírtam ellenállni. Hát kaptam is olyan görcsös fejfájást, hogy azt hittem áttolnak majd az agysebészetre. Hát igen. nem szokta a paraszt a drogot. Fiatalon kellett volna beleszeretnem, most már mindegy.

A lényeg, hogy annyi cuccot tudtam végül kipréselni a gyógyszeres szekrényből, hogy bőven van itthon a további fájdalom enyhítésekre. Például a varratszedésre. Mert ugye épp eszű ember nem dől be a dokik „Kicsit kellemetlen.” vagy „Mint egy szúnyogcsípés.” dumájának. Egy „pasi” meg végképp nem. Talán azt is megírom.
Ja, a fentiekből két tanulságot mesélek majd mindenkinek: az egyik, hogy beszélj érthetően. Ha egy doki kérdezi mennyire fáj, csak egy válasz lehetséges:  „Ez már az ájulás határán van!” A másik, hogy időnként egy vagy-vagy ajánlat könnyen megoldás lehet egy problémára. A vitát meg hagyjuk másra.

Tollas Attila 
Attila Tollas