Translate

2014. december 16., kedd

Aperol Spritz

Az történt, hogy nagyon megszerettem az Aperol Spritz-et. Az íze valakit a durván másnapos szájízre emlékeztet, engem a grapefruit magjának szétrágásakor fellépő fanyarságra. Kissé narancssárga, habzó ital. Aki nem ismeri, annak itt a gyorstalpaló: van az Aperol alapital, ezt kell keverni Proseccoval és szódával 2-3-1 arányban. Persze én nem így iszom, de az, hogy egy pincér még elolvasni sem akarja a receptet, az blama.

Egy munkám végeztével, az ügyfelekkel/kollégákkal ültünk a szálloda bárjában és próbáltunk rendelni. Beugrik, hogy itt az alkalom, az otthoni pancsom helyett végre igazi Aperol Spritzet is ihatok. Így hát rákérdeztem, majd kis hezitálás után jött a válasz, hogy van, mehet. Ekkor többen csatlakoztak, olyanok, akik vendéglátóhelyekkel foglalkoznak - az egyik megvezethetetlen :) pont 17 éve - így hát elindult az Aperol esti csúcsra járatása.

Az enyém érkezett elsőként és azonnal rákérdeztem, hogy mit kell majd otthon tennem ahhoz, hogy ennyire fakó legyen a színe mint ez itt.

„Mrs Megvezethetetlen” továbbgörgette a fonalat, majd a teljes társaság a témában fürdött és szép lassan kiderült, hogy a pincér „úgy tudja” a receptet, hogy (kis Aperol, sok szóda) fehérborból készül. Mondom neki, hogy otthon én is úgy tudom, de itt, ha nincs Prosecco, akkor tegye már meg, hogy száraz pezsgőt löttyint a következőbe - és hozza a pultból az Aperolos üveget is, mert azon rajta a recept. Valamint nyugalom, nyugalom, kifizetjük a belőle történő fogyasztást is.

Megjön a következő pohár, kicsivel jobb színben. Jön az üveg is, azonnal megragadjuk és már öntjük is az állagjavítót a poharakba. Kérdezzük, hogy akkor most ez hogy is van, mert a címkén más a recept mint amit ő említ.

„Hát, lehet úgy is, de mi nem úgy szoktuk, mert más a jó recept!” - mondja a "szakértő"
„De hát ez az Aperol üvege, amiből az Aperol Spritz készül.” - mondjuk, kicsit bizonytalanul, hogy most hülyék vagyunk, vagy csak annak néznek
„Akkor elmegyek és megkérdezem a kollégámat!” - mondja és tényleg elmegy.
Mi csak fogyasztunk, fogyasztunk, mire visszér, az üveg már üres, de bizonyíték gyanánt magunknál tartjuk.

„Azt mondta a kollégám, hogy akár úgy is lehet, ahogy az üvegcímkén van, de az eredeti recept más és mi úgy csináljuk.” - megfordul, elmegy, döbbent arcokat hagyva maga mögött

Még egyszer megnézzük az írást. Helló, itt föld, menjünk aludni!

Na szóval, ez van. A feleségem azt mondta, hogy ne csodálkozzam, ő egy pincér, nem mixer. Egyébként meg bárpultos volt. És ha ő keveri az italokat, mert ez a munkája, akkor elvárásokon felül tegye. Tőletek nem ezt várják el? Tollas Attila

2014. december 12., péntek

Na, mi volt ma? Semmi, semmi?


Sokat foglalkozom kérdésekkel mostanában. Minden aspektusból érdekelnek és egyes gyakorlataimhoz nagyszerű tesztalanyaim vannak. Csodaszép hallani, ahogy a gyerekeimnek feltett klisékérdéseimre a válasz már nem az, hogy „Semmi, minden jó”, hanem az, hogy „Semmi, bár ez úgy sem lesz neked elég apa!”

Történt, hogy egy nagy elhatározás után, a két gyerek két különórájának vége közötti 30 perces különbséget nem azzal töltöm, hogy a kezükbe adom a telefonom játszani, hogy közben dolgozni tudjak hanem inkább kikapcsolom azt. Így nincs telefonos játék és munka sem, helyette egymással kell! beszélgetni. Volt is ebből izgalmasság az elején. Valahogy úgy hangzott, hogy

„Ne már, miért kínzol?” meg „Akkor most miről beszélgessünk?”

Na, ezt játszotta az 5 éves kiscsaj is az RSG órája után. Én meg gondoltam, akkor most itt az ideje az igazi kínzásnak. A beszélgetés kb. így zajlott:

- Beszélgessünk kincsem!
- Hát, jó. miről?
- Mi volt bent?
- Minden jó apa. Mit mondjak még?
- Hát az érdekel, hogy hogyan érezted magad és mit csináltatok?
- Melyikre válaszoljak?
- Kezd hátulról!
Spárgabukfenc után
- Hát, minden jó, semmit.
- Aham, akkor ha legközelebb minden jó lesz otthon és nem kell semmit csinálni, akkor nem is kell eljönni ide, igaz?
- De igen! Táncoltunk is.
- Aham, tehát, ha táncolunk is otthon a semmittevésben, akkor nem kell jönnünk?
- Dehogy, itt zenére táncoltunk.
Értem, zene, tánc, semmi, otthon is megy!

- Na jó, szuper volt. Itt vannak a többiek és lehet ugrálni meg ma tanultuk a spárga bukfencet, nézd csak! - mutatja.
- Juj, de ez még nem az igazi! Az fontos, hogy tanulsz itt és a pajtásaid is itt vannak, de attól még nem tudom meg hogyan érezted magad. Én is tudok neked varjúállást mutatni otthon.
- Figyelj apa, Szandra néni itt van és kész. Ő a legjobb. Ennyi elég lesz? - mosolyog.

Hát, igen, én nem tudom Szandra nénit reprodukálni. Legalább megtudtam, hogy mi ami fontos neki az egészben. Van egy példaképe! :

2014. december 11., csütörtök

A fehér köpenyes szava

Valójában nem is fehér köpenyes volt. Illetve nem abban a klasszikus formában, hogy például orvos, bár volt rajta némi fehér „pántlika”. Pincér a MOM Park Leroy-ban, én meg vezetőségi ülésen próbáltam adni magam és megoldást találni egy problémára. Na, az lett is.

Bár itt a sorok között számít sokat, én voltam az egyetlen, aki kért enni-inni, kávét stb. A többiek csak nyamogtak valamin, amikor az egyik kollégám zöld teát kért. A pincér ki is hozta és el is ment ahogy kell, a kollégám meg állítgatja a telefonján a stopper óráját. Persze néha válaszol ő is (csak ha kérdezik): kiderült, hogy azért mert beletette a vízbe a filtert, de nem tudta, hogy mennyi ideig kell benne hagynia és amíg a pincér visszatér, addig is tudja, hol tart.

„5-7 perc.” - mondja a másik kollégám
„Honnan tudod, hogy 5-7 perc?” - jött az azonnal kérdés
„Mert a zöld teát 5-7 percig szokták áztatni!”
„Na jó, de honnan tudod? Miért vagy ennyire biztos benne? - majd rám nézett - Te mit gondolsz?”
„Én nem tudom." - válaszoltam -  Nem vagyok nagy teás. Gondolom, amíg zöld nem lesz a víz."
„Csináld ahogy akarod!” - mondta a beleszólós korábbi - „Vagy kérdezd meg a pincért!”
Az meg pont akkor érkezett meg, reagálva a kétségbeesett kézlóbálásomra.
„5-7 perc.” - zárta ki a kételyeket az egyenruhás.
„Na ugye! Megmondtam! Nem tudom, miért nem hiszel nekem!” - mondta győzelemmel telve a tanácsadó
 
Akár itt vége is a sztorinak és nem is lenne nagy jelentősége, ha nem megyek a Marumoto Japán Teaházba egy ügyfél meghívására. A fiatalember, aki kötény nélkül a pincér szerepét játszotta - bár inkább teaszakértőnek mondanám -, szépen elmagyarázta, hogy mennyi ideig érik a cserje, árnyékolják, szedik a leveleket, aztán milyen a víz hozzá, miért hűtik elő azt stb.

„5-7 perc ugye?” - mondom neki okosan
Láthatóan kicsit kitágult a pupillája és nyelt is egyet, de teljes zentudattal válaszolt (a hülyének)
Ezt karácsonyi vettem mindkét szakinak!
„38-40 másodperc. Az utolsó vizet közvetlenül a tealevélre* 7-8 másodpercre.”
(*addig az előhűtő csészébe már elfelejtettem hány másodpercre - a szerk . hahaha)

 Wow. Jó nem? 38-40 mp. Korábban meg a különbség a kicsit jó és a túl jó között volt 120mp. Ott esett le, hogy amit az mond, akit szakértőnek gondolunk, abban ritkán kételkedünk csak. Mondani is fogom a Leroy-ban, hogy a továbbképzésért kreditpontok válthatóak az ügyfélnél.

És most dőljetek kicsit hátra, számoljatok 6,4-ig, csukjátok be a szemetek. hmmmmm-zeeeeeeen. Vagy fordítva. A lényeg, hogy gondoljatok a legutóbbi esetetekre orvosokkal, ügyvédekkel, tanácsadókkal stb.
Tollas Attila

2014. április 24., csütörtök

Viszlát kalóz! Drága voltál!


Itt van rögtön a sztori vége: eladtam a hajómat. Elsőre úgy tűnt, hogy keveset kértem, csiklandozott is a mohóság érzése! Aztán nyeltem egy nagyon és elmesélem, amiért baromi jól érzem magam: órákon belül igazolt az élet. (NAV-nak jelentem: nem valósak az összegek és nem euróban vannak!)

Felhívott egy muki azzal, hogy hallott a kis hajómról, látta is a kikötői kerítésen keresztül és érdekli, hogy eladom-e? ha meg igen, akkor mennyiért? Mondtam, neki, hogy mielőtt bármiről beszélünk, menjen és nézze meg, azért, hogy biztos legyen benne. Ez szerdán volt. Pénteken hív, hogy megnézte és érdekli az ára. A beszélgetés így zajlott:

- (én:) Pillanatnyilag nem tudok árat mondani. Ön utána nézett az áraknak?
- Hát, valamit mondjon.
- Ok, és akkor alkudozunk majd?
- Nekem van a fejemben egy ár, aminél többet nem akarok adni érte. Eléggé megviselte a nap, a sólya kocsi sem kell és a ponyva is kétséges állapotban van.
- Hát, jó, ha azt akarja, hogy én mondajak elsőként árat, akkor rendben, csak ez pont az a helyzet, amikor nem vagyok felkészülve és nem tudom mennyiért mennek az ilyen nap ette hajók. Pedig anno csak a felújításra költöttem 300 ezer forintot, sólyakocsin és a ponyván kívül.
- Oooooooohhhhh, az soha nem fogja megkapni érte.
- Valahogy ezt éreztem, akkor legyen 178 ezer!
- 130 ezer.
- Uh, most jön az alku rész, és félúton megállapodunk, ha jó sejtem. Legyen 150 ezer.
- En nem fizetek a hajóért 140 ezernél többet.
- Ez nem alku! Amennyit én megyek le, annyit jön Ön fel! Az az alku. De várjon, épp a feleségem hív, fel kell vennem!


 Eddig tartott az első etap és tényleg felhívtam a feleségem, csak azért, hogy meghallgassam, mit gondol arról, hogy egyszer elköltöttem valamire fél millió forintot és rengeteg időt meg energiát. Valamire, amire inkább csak vágytam, de összesen 2x használtam és tulajdonképpen most is csak a pénzt viszi a kikötői díj. És rendkívül megfontoltan azt mondta, hogy, vigye ha akarja. Wow. Mielőtt visszahívtam a mukit, arra gondoltam, hogy vajon túl alacsonyról indítottam, keveset kértem és mennyi lehet még a zsebében.

Felhívtam és megegyeztünk, hogy a hajó 140 ezer, de a leutazásom felét én, a másik felét meg ő fizeti, hívjuk, mondjuk frappánsan „benzinpénznek”, az + 5 ezer lesz még.

Teljesen elégedett voltam! Ő is, hallottam a hangján. Mondja, hogy pont ilyen felújítandó fa kalózt keresett. Kb. 160-ért tudott volna egy másik városban. Majd azt mondja, hogy időközben a kikötői díjról is érdeklődött és amikor megyek, akkor segíteni fog csökkenteni azt. Merthogy ott még volt tartozásom. Aztán amikor ott vagyok aláírni derül ki, hogy a pletyka szerint 120 ezret kellene oda kifizetnem, de az infó az, hogy a területet eladták és nagyon kell a pénz és biztos a felét is elengedik.

Na? Értitek? Élni és élni hagyni: ez jobb így üzlet, mint ha tovább nyomom, mindent kisajtolva belőle! Akkor lehet, hogy 15 ezerrel többet kapok, de nem valószínűleg nem segít az infóval.

Végül a kikötő (ex) tulajdonosa (egész kicsit segítve csak) majdnem magától mondott 40-et. És még beletoltam azt, hogy nyáron fél áron bérelhetek tőle hajót - de ez az 5 perc egy másik sztorit is megérne.

Hát, ezért érzem baromi jól magam. Tollas Attila

u.i: ezt elmesélve egy fejvadász ismerősömnek, az első kérdése azt volt, hogy „Ez csak úgy jön vagy gondolkozol rajta?”haha, nagyon vicces figura.
Egész nap ilyen témákon járnak a gondolataim. Úgy vesznek rá otthon szépirodalom olvasására, hogy olyan részleteket mutatnak a könyvből, ahol tárgyalásról és üzleti stratégiáról van szó. Miként lehet így más a válaszom, mint, hogy „igen, már csak úgy jön. Mint neked, amikor eldöntöd, hogy alkalmas-e a jelölt vagy sem.”

2014. április 3., csütörtök

Ez egy vicc volt - érted?

Ülünk ma a fiammal az autóban és csak kérdez, kérdez, kérdez. Én meg imádom! Majd ránézek a napi feladataimra és felnyögök, hogy "Te jó ég!" Mire ő: „Túl sokat kérdezek apa?” „Jaj dehogy, csak másra gondoltam egy pillanatig” És akkor hirtelen egy viccet akartam neki tanítani. 

Mert arra gondoltam, hogy milyen édesen tud már 1-2 alap viccet elmesélni. Itt meg a kérdésekből ugrott be egy vicc. Pláne, hogy a kérdések és azok feltevése munka miatt is foglalkoztat mostanában, gondoltam pont a kis fejébe illik ez alább. El is meséltem gyorsan:

„Megy a székely a fiával horgászni. Kieveznek a csónakkal, belógatják a csalit, majd leülnek. Egy félóra múlva megkérdi a gyerek:
- Édesapám, miért lebeg a csónak a víz tetején?
- Azt én nem tudom - mondja az öreg.
Eltelik egy újabb félóra.
- Édesapám, a halak hogyan tudnak levegőt venni a víz alatt? - kérdi ismét a gyerek.
- Hát azt én nem tudom - feleli az öreg.
Kis idő múlva:
- Édesapám, miért kerek a föld? - kérdi a gyerek.
- Azt nem tudom - mondja újra az öreg.
- És édesapám, nem baj, hogy ilyen sokat kérdezek?
- Nem baj, kérdezz fiam, hogy okosodj.”

Én nevetek, a gyerek meg csak néz - látom az arcán az erősödő zavart, ami kezd kényszermosollyá válni, hiszen apát meg kell érteni!

Aztán megkérdezem, hogy biztos tudja-e mi a vicc benne, és persze nem tudja. Magyarázom, magyarázom, értse csak meg a kis lelkem. Egyszer csak megszólal:
„De hát milyen hülyeség a harmadik kérdés. Teljesen egyértelmű, hogy ha lapos lenne a föld, akkor leesnének a végén róla a hajók.”

Ja! JA! Milyen igaz! Meg az is igaz, hogy mindenkivel úgy kell beszélni, hogy megértse amit mondani akarok. Pont úgy és pont annyi gondolattal.

"Analyzing humor is like dissecting a frog. Few people are interested and the frog dies of it." E.B. White

(kb..: a humort elemezni olyan mint boncolni egy békát. Kevés embert érdekel igazán, de a béka biztos megdöglik tőle.)

Tollas Attila

2014. február 20., csütörtök

Egy darab nyers hús


Te tudod mit gondol rólad a barátod? Az egyik jó barátod. De úgy őszintén, minden nyál nélkül. Például, ahhoz mit szólnál, ha azt mondaná rólad - másnak, hogy „Ja, ő? Olyan mint egy darab nyers hús!” Ennyi.

Egy darab nyers hús.

Azért egy kis hátteret hozzáadok. Én úgy érzem, hogy körülöttem nagyon megváltozott a világ. Nyers lett, karcos, durva, főként üres és sokszor mohón gonosz! Ezért vihetett szép lassan a gondviselés kis közösségek felé. Olyan mikroközösségekbe menekülök, ahol végre nem az a fontos, amilyen vagyok, ami vagyok, hanem csak az számít, amit a többiekért teszek; még ha csak egy pár jó szó vagy mosoly is az. Nincs egyébre szükség, csak egymásra. És a kérdés, hogy vajon mit lehet "ekkora" elvárásért cserébe tenni? Hát sokat, mindent! Ami biztos, örülök, hogy van ilyen és köszönöm, jól érzem magam bennük.

Na, ebbe, ebbe a menekült-struccos, zárt rendszerbe csap bele belülről a külvilág. Egy jó centis szelettel az arcomba, a fülembe. És védekezésként csak annyi jön, hogy „na ne már! Ácsi-ácsi! Ne csak azt mond, hogy egy darab nyers hús vagyok, hanem azt is, hogy mit tegyek ellene? De ne  közhelyes, ócska megoldást mondj! Fejtsd ki, értelmezd, segíts! És ne a hátam mögött, hanem nekem mond.

Összeestem.

Úgy emlékszem, hogy amikor meghallottam, csak nyeltem egyet és nem szóltam. Zakatolt az egóm és az agyam. Aki nekem mondta a szavakat - a kérdező, azóta fontos ember nekem, a mikróm tagja -, azért akarta tudni a véleményt, mert érdekeltem. Engem pedig végre egy tiszta vélemény érdekelt és hát ezért szedtem ki belőle. Ő meg nyilván azonnal javítani akart, hogy ez mégis, milyen jó és nagyon pozitív üzenet. De nekem ekkor csak a vizuális mozaik összerakás volt meg. Jöttek a képek, hogy mekkora a hús, milyen vastag, zsíros-e, izzó vörös-e vagy csak piros, még rosszabb: fakó? Véres-e a felszíne és húslé van-e alatta. Érzem-e a szagát?

Ekkor már csak a saját hangomat hallottam. Aztán pikk-pakk, megfordult minden és két kérdés ugrott be: „miért gondolod, hogy a „nyers hús” rossz? Mondta ezt valaki?”

Ezért képzeletben beleharaptam a nyers színhúsba és alig hittem el. Omlottak a szálai számban és alig kellett erő a kezembe, hogy kitépjem a fogaim zárásából a maradékot. Még ahogy ezt most leírom, még most is ömlik a nyál a számba. Fantasztikus íze volt!

Tele volt lehetőséggel. Láttam magam előtt a sznob barátom, amint a legjobb nyers húst teszi óvatosan a deszkára. Tudom, hogy csak jót vesz. Ez a kattanása. Azt hiszi, hogy ha nagyon jó, akkor bármit csinálhat vele, mert jó lesz a végeredmény. Azért, mert gondolja, hogy az a kiválóságát, már jóval az érintése előtt magában hordozta.

Magamhoz tértem. Odafordultam a még mindig beszélő ismerőshöz és azt mondtam: „Állj, állj, állj! Figyelj, én elég kevés dicsszót kaptam az elmúlt években és talán ezért vettem ezt meg nehezen észre: még soha, senkitől nem kaptam ilyen elismerést.”
Szóval, kösz! (majd megsütöm neked a háznézőben) - „RawBeef” Tollas Attila

2014. január 8., szerda

Abbahagytam!

Azt mondják, hogy a dohányzást nem lehet abbahagyni, csak szüneteltetni. Lehet. Nekem mindegy. Így, akkor én pont most egy éve szüneteltetem. Az azonban biztosabb, hogy a mai névnapom, sokkal inkább tekinthető a születésnapomnak. Alább pedig egy-két tapasztalatom az elmúlt 15 évről:

Emlékszem, volt egy barátom és amikor a Balatonhoz mentünk volna az első valamelyik Trabantommal, akkor ő rá akart benne gyújtani. Én meg mondtam, hogy inkább majd megállok, mire ő, hogy lehúzza az ablakot. Végül kiraktam az autóból és nem mentünk el. Ekkor még nagyon sportoltam.

Aztán az első mobiltelefon bizniszről, Svédországból hazafelé érkezve a dohányzó sofőrtől a számba került egy cigi és a köhögőroham utáni szédülős-jó érzés magával húzott - két részletben.

Azért két részletben, mert az első alkalommal cigiztem. Akkor a már feleségem aztán addig nyúzott, hogy végül talán egy szerelmes éj után elhagyta a számat a "hát legyen, ígérem, hogy leszokom a cigiről" mondat. És ekkor tényleg leszoktam a cigiről. Eltökéltem, hogy cigi nem érinti többet az ajkam és azóta nem is tette. Viszont rászoktam a szivarra! Aztán a szivarkára - különböző méretben, hosszban és büdösségben. De cigit soha többet nem szívtam - a dohányzás maradt.

Az igazság az, hogy a tartós változáshoz belülről kell érkeznie a kényszernek. Rám egyáltalán nem hatott a külső "megmondás". Évekig próbálkoztam mindenféle eszközökkel. Ismételt feleség kérésre elmentem mágnesezéses cuccra - majd röhögve eljöttem. Aztán kb. egy nyaralás árát költöttem tapaszokra és gyógyszerekre. Az utóbbi egy olyan durva cucc volt, hogy minden reggel öklendezésig hányingert okozott és semmi kedvem nem volt rágyújtani. Délben már igen, majd egy idő után már a reggeli bevétel előtt szívtam inkább. De a beteg az egészben a saját magam hitegetése és áltatása volt. Ex kollégáim pedig igazán mellémállva kommentálták is a leszokási kísérletet, amikor megláttak a kocsiban fusiban füstölni: "Na, ugye mondtam, hogy nem fog menni." Hát így megy ez.

Pont egy éve, téli alapozó edzés gyanánt elmentünk egy (tornaóra szerű) edzésre és én döbbentem néztem, hogy az erősnek hitt, "sportos" testem és a hozzá tartozó óriás egóm 30 perc alatt szilánkosra robbant. Úgy emlékszem, hogy hánytam. A "baromi erős gyerek vagyok" érzés biztosan távozott. Én - illetve aki még megmaradt belőlem - pedig hazafelé kidobtam a maradék doboz szivart a kocsi ablakán. Egy belső vágy miatt végeztem egy másik vágyammal. Belülről jött, nem szólt senki. Nem azért, mert a gyerekeim majd rossz példát kapnak és az unokáimmal majd nem tudok focizni - meg ilyen "szép" dolgok miatt. Azért nem gyújtottam rá többet, mert a cigi hatásai miatt a felépített, bár talmi énképemet összetörtem. Valami cél elérése érdekében vállalok áldozatot, nem pedig áldozatot vállalok önmagáért az áldozatért. Ez nekem nagyon fontos tanulság bármilyen változáshoz.

Legalább 2 hónap kellett ahhoz, hogy megszabaduljak attól az iszonyatos légszomjtól, amit minden edzésen éreztem. Aztán kezdett megfordulni és már tudtam kézen állni egy percig és bár nem szerettem bele, csinálni 7 percig burpee-t. Erősebb lettem, gyorsabb, jöttek a sikerek. Egyre kevesebbet kívántam a cigit és amikor mégis jött az érzés, akkor vagy elmentem edzeni vagy csak arra gondoltam, milyen eredmények vannak már mögött. Az első nagy lépés után kis lépéseket tettem csak. Mindig kitűztem valami célt és azért dolgoztam. Egyrészről vicces, hogy ami nekem cél, az másnak könnyű semmiség, másrészről az is vicces, hogy az én motivációmat csak én értem igazán, a körülöttem lévők nem. Például, hónapokig készültem az egykezes kézenállásra, aztán jött egy srác, aki második nekifutásra megcsinálta. Hihi, hát ez is csak így megy.


A lényeg, hogy nekem a sport segített. (köszönet az edzőknek (alább páran) és az edzőtársaknak). Azért azt a tényt nem meg kell említenem, hogy hosszú még a fejlődési út előttem. Már vannak is új célok: az egyik a háromszáz double unders-t egyben. Végül is nem lehet olyan nehéz, csak ugrálni kell. Tollas Attila


u.i: Ja, azt mondják, hogy meghízol, amikor abbahagyod a cigit. Ez igaz. Az is mondják, hogy több pénzed lesz majd. Ez nem igaz. Viszont eddig kevesebb kabátomat égettem ki. Meg sokkal jobban érzem magam. Tök jó volt, amikor a kölök odajött egy nappal a közös sprintünk után és azt mondta, hogy "Apa, nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan tudsz futni. A végén legközelebb azért ne ess majd el mert megint én nyerek!"

tényleg köszönet nekik: edzőbácsik: Ákos, Tomi, Géza (Testakadémia), Attila, Norbert (Crossfit Spark), edzőnéni: Detti (Cross and Lift Community)