Translate

2011. december 21., szerda

Miért mondom el (majdnem) mindig, hogy mit akarok?


Profán a válasz: mert így legalább az esélyét megadom annak, hogy megkapjam.
Nálunk idén nincs sok kariaji. Válság van! Így talán érthető, hogy kincs ez a sztori, ami talán, az egyetlen vásárlásommal kapcsolatos.

Bementem egy olyan telefonos boltba, ahol szó szerint tényleg minden volt. A választékról annyit, hogy 100 Ft-ért is lehetett tokokat kapni. Nyilván nem mai darabok, de ezek legalább valóban jóárasítottak voltak. Illetve talán ennyibe kerülhettek anno (alapanyag, gyártási műveletek, szállítás és a raktározás költségei).

Na, nem akarom bő lére ereszteni, a következő adás-vétel tanúja voltam: bejött egy izgalmas pár, a pasi a kezében szorongatta a táskáját. Én meg mivel hetek óta nem tudtam eldönteni mit is akarok valójában, inkább átengedtem nekik a terepet. Hátralépés közben azzal a céllal nyúltam a zsebembe, hogy rámarkoljak a pénztárcámra, mert ha már eddig gyűjtögettem a kis pénzem, akkor legalább addig maradjon már meg, amíg a nem kapok valamit cserébe érte. Persze ez nem biztosíték semmire, pláne, hogy a két gyereket is koordináltam ezzel egy időben.

A beszélgetés valahogy így zajlott:

- „Figyi, Ti vesztek telefont vagy meg tudjátok mondani, hogy mennyit ér?”
- „Igen. Milyen?”
- „Teljesen jó. Itt is van nálam. Na, mindjárt, csak a csatt, beragadt. – itt is van, Nokia X3-as, karcmentes, szinte új. Látod, a doboza is rendben van.”
- „Mennyiért akarod eladni?”
- „Jajjjj, azt nem mondom meg. Mondjál Te valamit, aztán majd ha jó, akkor jó, ha nem akkor nem. Nekem mondtak valamit, hogy mennyiért adhatom el, de előbb mondjál Te valamit!”

Alattam a két tökmag, akikből szerencsére az egyiket még nem értem, de a másik, a fiam, megállás nélkül és érthetően kommentálta az egészet. „Miért álltunk ide?”, „Nem veszünk semmit?” „Az milyen telefon?” kérdezte, az utóbbit is pont tőlem egyébként, aki még azt sem tudja, hogy épp most milyet használ.

Az eladó (a boltos, aki most inkább a vevő szerepben volt) meg azt mondta, hogy ok, de akkor megnézi a gépben. Kattintott párat, majd felnéz és „Úgy 10 körül adnék érte.” mondta. A pár férfi tagja meg: „Nem, az nem jó, nekem 12-t mondtak, hogy annyiért adjam el.”
Tényleg ennyire olcsó lesz minden előbb-utóbb?!

Rövid, komolynak látszó töprengés után:

„Hát jó, annyiért még OK. A személyit elkérhetem?” mondta a boltos. Erre a fiam ismét közbekérdezte, hogy „Most mit csinálnak?” Én meg nem bírtam ki és kicsúszott a számon, hogy „Hát a bácsi eladja a telefonját, de elég szarul csinálja.” Abban a pillanatban a számra is ütöttem. A „szarul” miatt. Mert hát ugye hogy vonjam majd kérdőre a hasonló beszólásai miatt? Egy napot töltenek apuval aki estére még a ragozást is a birtokukba adja?! A „szajjt” egyébként a nembeszélő kétéves már mondja.

Ekkor felnéztem és azt vettem észre, hogy mindhárman (a boltos és a pár) egyszerre merednek rám csúnyán. Tulajdonképpen az, hogy magamnak ütöttem a számra, megvédett attól, hogy ők (a pár) tegyék ugyanazt. A helyzet pedig jól alakult, mert a gyerek elégedett volt, hogy apa megbünteti magát és szerintem a többiek is ezt érezték a maguk szemszögéből. Na, ez az oktatási példája a „két legyet egy ütéssel”-nek.

Az üzlet megköttetett, én meg azon gondolkodtam délután, hogy mikor éltem utoljára olyat, hogy a másik fél többet mondott valamire, mint amit én vártam?

Az igazság, hogy pont a vitorlás sztorinál pár hónapja. :) Ugyanakkor ez annyira ritka, hogy szinte szóra sem érdemes. Tényleg. Ha az eladó tudta, hogy mennyit akar a telefonért, akkor miért nem mondta? Azt várta, hogy a boltos majd ad érte százezret? Ha meg alkura számít, még jobban is kijöhetett volna, ha magasabbról nyit, majd legfeljebb ha sokallja a boltos, akkor kérdezi meg másodjára, hogy jó, de akkor mennyit ad érte?

A végén egyébként még elhangzott egy másik telefon is (természetesen fogalmam sincs miről beszéltek), ami szintén teljesen jó állapotban volt, „zsír új, fóliával” és amire a boltos 80-90-et mondott. Jajjj… Aztán, ha tényleg újat visz eladni, akkor már majd nem tud a karcokra hivatkozva 80-ról nyitni. Tiszta béna.

Még egyszer, áldott ünnepeket kívánok!

u.i.: ha tudni akarjátok, vettem egy telefont. (Nem, nem az enyém, nekem nincs okos telefonom és amíg valamelyik munkáltatóm nem ad, nem is lesz.) Ajándékba lesz. Az árából nem engedett. Viszont 12x annyi garanciát kaptam, mint amennyit a hasonló boltoktól hallottam, meg számlát! meg nagy (kis) kártyát féláron. Ez is valami.
Tollas Attila
 Attila Tollas

2011. december 16., péntek

Karácsonyi ígéretek


Elöljáróban: ez egy cikk alább, nem is ide írtam. Azért osztom meg, mert megszerettem. Szóval:
1996-Tickle Me Elmo, 1998-Furby, 2000-Playstation 2, 2001-Shelby, 2006-Nintendo Wii, 2009-Zhu Zhu Pets
Tavaly nálunk a Thomas (gőzmozdony) volt a karácsonyi sláger ajándék. Persze mire eljutottunk a vásárlásig, már nem kaptuk meg azt amit megígértünk a gyereknek. Végül, hogy ne kelljen sokat magyarázni és a meggyőzés is könnyebb legyen, valamint már sok választásunk sem volt, egy drágább verziót (de nagyobb doboz!) sikerült megvennünk. Tulajdonképp bevált a terv. Amikor ismét felhozta, hogy mi megígértük a csúszdásat, könnyű volt visszaverni az igényt azzal, hogy de már megbeszéltük, hogy ez sokkal komolyabb, elektromos és ilyen alig van másnak - mert ez drága. Megjegyzem, azóta mi jobban vigyázunk rá mint a gyerek.
Az év közepén azonban olvastam egy régi, játék gyáros szokásról, majd az igazságérzetem miatt több helyen is utána kutattam. Az egyik cikk részletesen taglalja, hogy miként lehet meghosszabbítani a karácsonyi szezont ezzel az "apró" trükkel és így hogyan lehet további pénzt kihúzni a szülők zsebéből. Minden évben van valami sláger gyerekjáték, de az szinte biztos, hogy két-három évenként kijön valami igazán nagy durranás. A karácsony előtt megjelenő hirdetések persze agyonreklámozzák és persze végül hőn áhított gyerekajándékká válik. A tortúra ott kezdődik, hogy a gyerek addig nyüstöli a szülőt, míg az ígéretet nem tesz, hogy ott lesz a karácsonyfa alatt (majd hozza valaki - igény szerint). Határozottan emlékszem, amikor egy volt kollégám beszélt a fiával, és azt próbálta megértetni vele, hogy most majd kap mást, de amint lehet újra kapni, akkor azonnal megszerzi neki azt is. Tudom, hogy mennyit telefonált a különböző játékboltokba és nagyon határozottan emlékszem, hogy én szingliként milyen nagyon mosolyogtam rajta.
A fent említett cikk 1998-ban jelent meg ahol a Tiger Electronics (Hasbro) szóvivője, Lana Simon azt mondja, amikor az általuk gyártott Furby babát készlethiány miatt nem lehetett kapni: „Azt gondolom, hogy minden értelmes szülőnek azt kellene mondania a gyerekeiknek, hogy megpróbálom a tőlem telhetőt, de ha most nem tudom megszerezni, akkor majd megszerezzük később”.
Tehát, a pórul járt szülőnek is kell valamit vennie, így vesz valami mást – nyilván hasonló értékben, ha már úgy is arra szánta, meg hát a lelkiismeretet is ki kell egyenlíteni. Majd januárban fél füllel meghallja, hogy ismét megy a reklámja az elfeledett ígéretnek. Sandán nézi a csemetét, de nincs menekvés, természetesen ő is észleli a történteket és hamarosan a „De hát megígérted, megígérted!” lélek dörzsölő igazsággal szembesít. Mi szülők pedig példát mutatva - ugye, arra neveljük a jövő generációját, hogy amit megígérsz, azt be is kell tartani -, visszamegyünk az üzletbe és másodjára is elköltjük az ajándékra szánt pénzt.
Vajon tudunk valamit tenni annak érdekében, hogy a fentiekből kimaradjunk? Azáltal. hogy a gyerekek ösztönösen jó tárgyalók, össze kell szednünk minden készségünket. A helyzet felismerése ugyanakkor már önmagában fél siker lehet.
Kerüljük el a hitelvesztés csapdáját! Egy nyomás alatti felelőtlen ígéretnél vagy blöffnél - ami előre nem látható következményekkel járhat - sokkal jobb ha inkább „szünetet” kérünk az átgondolásra. Érdemes azon elgondolkodni, hogy tudunk-e valamilyen cserealapot teremteni? Minél többet kérdezünk, annál több információhoz juthatunk. Akár azéhoz is, hogy minek a feltételeként tudja elfogadni a későbbi teljesítést? És ha már a kérdések: ha valamit meg akarunk tudni; egyszerűen csak kérdezzük meg!
Strukturáljuk az elvárását! Amennyiben nem fogja megkapni az általa kért játékot, ne hagyjuk, hogy a csomagbontáskor szembesüljön vele és akkor érje csalódás.
Mindezek természetesen az üzleti életre ugyan úgy vonatkoztathatóak. Sokszor a felek nem ismerik fel, hogy együtt kell dolgozniuk, nem egymás ellen. Ha azt látjuk, hogy eltérünk a partnerünk által is megismert tervünktől, legyünk proaktívak. Mondjuk el a lehetőségeinket előre és vonjuk be a megoldás keresési folyamatba.
Sokan „partneri viszony” esetén is próbálkoznak agresszív alkudozással és fenyegetések különböző formáival. Azonban ha kiderül, hogy a feleknek egy oldalon kell ülniük, akkor nyertes-nyertes helyzet csak úgy érhető el ha ezt meg is értik. Ismerjük fel tehát a szituációt és megfontoltan nyilatkozunk! Egy ilyen viszony nem engedi meg például azt a blöfföt, hogy „Ez az utolsó ajánlatom!”. Az erőviszonyok megváltozása vagy egyéb később felmerülő körülmények esetén elmozdulásra kényszerülhetünk, hitelvesztésbe kerülünk és oda a partnerség.
A valódi igények, félelmek feltárásával a közösen kijelölt, mindkét fél számára elvárt végeredményként meghatározott cél felé dolgozhatunk. Ez a megközelítés inkább együttműködő, partneri kapcsolatot eredményez és a jelenlegi gazdasági helyzetben talán erre nagyobb szükségünk van.
Én most nagyon jó helyzetben vagyok. Nálunk idén hiába verseng egymással a Monster High, a Rock on Elmo, a Lego Ninjago Lighting Dragon. A fiammal drift versenyeket látogattunk idén, aminek a hatásaként otthon már csak farolva közlekednek a kisautók. Így az ajándék is rally autó lesz - drift autónak nevezve.

Nagyon régen ilyen autóm volt. Matrica nélkül persze. Lehetett hülyíteni a csajokat.
Boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívánok! Tollas Attila

u.i.1:

A fenti módszer bővebb leírása: Robert B. Cialdini’s Influence: The Psychology of Persuasion (ISBN 0-688-12816-5), ch.: Commitment and Consistency
A cikket írta: Nora Lockwood Tooher, The Providence Journal, (link)
A driftről bővebben: www.drifting.hu

u.i.2:
Egyébként kértem magamnak egy ilyet: http://airswimmers.com/
Tollas Attila
 Attila Tollas

2011. október 28., péntek

Vitorlás tárolás

Tréninget mentem tartani és már majdnem a célnál voltam, ott ahol a vitorlásom is parkol. Az utolsó körforgalomból pont rálátni és miután egész nyáron nem láttam, persze, hogy érdekel, mi van vele. Miközben vettem a kanyart a szemem egy hajóra tett „Eladó” táblán akadt meg. Miközben a tudatom azon küzdött, hogy felfogja, mi történt, nem tudtam levenni a szemem a tábláról és majdnem nekimentem a korlátnak. „Basszus, nem fizettem tárolási díjat egész nyáron, ezek meg el akarják adni…” gondoltam. Szívdobogást kaptam, hogy én legyek az első ajánlattevő, visszafordultam és közelebb mentem a tároló parkolóhoz. A Mount Everest csúcsa esett le a szívemről, hogy mégsem az enyém. Ugyanakkor ilyenformán ez már nem tréfa, úgy éreztem, beszélnem a tárolósokkal.

A tréning végén be is mentem az irodába, ahol a bemutatkozásomat üdvrivalgás követte. Mondták, hogy már mindenhol keresték az elérhetőségemet, de nem találták ezért viccesen szegezték nekem, hogy már egymás között elkönyvelték az új kalózukat.

Azzal folytattam, hogy sajnálom, de a nyár elején épp befejeztem az építkezést és nem kívántam kifizetni a nyári tárolást, mert nem volt pénzem, utána meg azért nem jelentkeztem, mert eltörtem a bokám, de most itt vagyok és fizetési hajlandóságom is van.

Tudjátok, a nyári tárolás mindig jóval drágább mint a téli, ezért azzal kezdtem, hogy mennyi lesz az ez évi téli. Mondta a srác, hogy 30.000 Ft. Én meg szépen belőttem az optimumom 60.000-re, mert talán az érveimre elengedi a nyári extrát, így kétszer fizetem a télit és kész. Legrosszabb esetben azt mondja, hogy van nyári díjszabás és van téli és azokat perkáljam szépen vagy átkerül a tábla a másik hajóról.

Szóval megkérdeztem, hogy kellett-e valamit tenni vele nyáron. „Nem, semmit” válaszolta. „Huhh”, mondtam, „ha semmi gond nem volt vele és nem is kért enni egész nyáron, akkor mit gondol, ha csak a téli díjszabást fizetem ki?” Tulajdonképp arra gondoltam, hogy 2x, de rosszul mondtam. Hozzátettem, hogy a törött bokám meg, meg a nyomorom, meg minden egyéb. Mondta, hogy hát az mind az én problémám. És igaza volt, így csak megismételtem a kérdésem.

Erre azt válaszolja, hogy, ha kifizetek eggyel magasabb kategóriát, akkor abban benne van a nyári és a téli tárolás is. „Mennyi?” kérdeztem, és nem hittem a fülemnek, amikor azt mondta, hogy 45. Ekkor esett le, hogy azt gondolta, hogy egyáltalán nem akarok fizetni a nyárért, csak a jövő télért. Elképesztő örömömben nem is tudtam mást mondani, csak, hogy, hogy van-e számlaszám, ahová tudom utalni, mert most nincs nálam pénz. Persze ha azt mondja, hogy nincs, akkor inkább kiveszek, mert a le- és felutazás szintén költség lett volna.

Ekkorra azonban ismét bebútolt az agyam és további költségmentesítések kattogtak benne. Mert ha már nem is kell leutaznom… Szóval kérdeztem, hogy „Fel tudjátok készíteni télre?” „Hát, igen, kimerjük a vizet, átponyvázzuk” válaszolta. Mire én: „És az árbocot is be tudjátok hozni télire ide a fedett tárolóba?” Erre kicsit elhúzta a száját, gondolom, mert az fa és elég nehéz és a hajó legalább 500 méterre van a raktártól. Gyorsan hozzátettem, hogy, „Mert akkor a részemről rendben lenne a 45”.

Rábólintott én meg aláírtam a tárolási jegyzőkönyvet.

Ennyi.

Elolvastam azt a bizonyos betárolási jegyzőkönyvet, amiben egyébként az van, hogy ha nem viszed el április 30-ig, akkor utána naponta 1000 Ft a díj. Szerintem a tavalyiban is ez volt.
Tollas Attila 
Attila Tollas

Ilyen volt felújítás után

Meg ilyen

2011. október 26., szerda

A poggyászkocsi


Épp megérkeztünk a szállodába, ahol most a tréninget tartjuk és én már hoztam is poggyászkocsit a millió csomagunknak.

Volt a tetején egy keresztrúd, ahová általában a laptop táskákat akasztjuk és miközben toltam be egy kézzel, a másik kezemmel ezt a rudat kezdtem el forgatni. Nem is forgatás volt ez, mert nem akart forogni, hanem talán feszegetés, mert kisebb erőt is kifejtettem. Ennek hatására egy roppanást hallottam és a rúd a kezemben maradt. Ott állok az aulában, a kollegám a recepcióssal beszélget, aki rám néz majd vissza előre, majd kikerekedett szemmel vissza rám.

A tény, hogy elég hülyén nézhettem ki a csomagok mellett a leszakadt rúddal és eszembe is jutott, hogy ezt „elkúrtam”.

Nem volt nagyon mit tenni, odamentem a pulthoz, ráraktam a pultra a rudat és mondtam a hölgynek, hogy „Ha most a Champagne-t – mutatva a csomagok tetején lévő zacskóra – ráakasztottam volna a rúdra, akkor Önök nagyon rosszul jártak volna, mert nem csak a dobozokat kellett volna letakarítaniuk, de még a Champagne.t is ki kellene fizetniük.” És persze kissé morcos arcot vágtam.
A hölgy meg elkezdett habogni, hirtelen nem értette, hogy akkor most mi is van, mégsem ő van nyeregben, majd mélységes elnézést kért és biztosított, hogy másnapra megcsinálják.
Tollas Attila 
Attila Tollas

Tényleg kész is lett:


2011. október 20., csütörtök

Lassan írok


Több tízezer hozzászólást és elégedetlenkedő levelet kaptam amiért nem írok mostanában bejegyzést. Gondoltam megvárom, amíg majd mindenki könyörög.


El ne hidd! Akkor otthonról írnék, nem az irodából és a filmek szerzői jogairól tárgyalnék és azt meg biztos leírnám. A munka temet maga alá. Nagyon – nagyon régen mesélte valaki, hogy valami bódító anyag hatására mindent megszemélyesített maga körül. Amikor azt mondta valaki, hogy „Csukd be az ajtót, mert bejön a hideg!” akkor elképzelte, hogy a hideg, mint egy lény elindul befelé. Aztán amikor a többiek megtudták, mi történik, elkezdtek vele szórakozni, hogy jön a hideg, meleg kézen fogva, meg a hang meg minden egyéb. Valami ilyet képzelek most a munkáról. Kb. azt dörgöli – és tényleg – a képembe, hogy szuper, eltörted a bokád? Na akkor most pótolhatsz. És temet, maga alá.


Szóval, van megint vagy 15 édes sztorim amit kénytelen vagyok a felejtés ellen leírni. Kis türelem kérem szépen.

Egyébként, ezt látom magam előtt ha felnézek a gépemből. Ez nem a munka, de a meredt szemei ijesztőek. Az orrlyuka akkora mint egy nagyobb otthoni plüssállatnak a feje.



2011. augusztus 19., péntek

Beszari Faszi


Járok, vezetek, két lábon állva veszem ki a cuccokat a hűtőből. Hurrá, nincs már rögzítő csavar a bokámban. Az érzés euforikus. Mondtam is a gyógytornásznak ma, hogy boldog vagyok, hogy itt lehetek. Ő meg csak nézett nagy szemekkel. Ezt persze egy rendkívül gyötrelmes és persze tanulságos nap előzte meg.

Hetekkel ezelőtt kezdődött minden, amikor közszemlére tettem a röntgenfelvételeket. Jöttek is kommentek szép számmal. Az egyikben egy volt évfolyamtársam azt írta, hogy neki is hasonló történt a lábával azzal a különbséggel, hogy neki két rögzítő csavar is volt benne meg azzal, hogy őt a Jánosban műtötték. Azt is írta, hogy amikor eltört a bokája, azt mondta a férjének, hogy üsse már le mert annyira fáj neki. De a lényeg, hogy a csavarkivétel hasonló fájdalommal járt.

Ezek után több orvost is megkérdeztem és mindegyik azt mondta, hogy hát igen, amikor megindul a csavar azt érezni szokták. Erről már írtam, hogy ha egy orvos így beszél, az igazán kemény lesz. Ha jól emlékszem 5x álmodtam ezzel. Méghozzá igazi rémálmokat. Azt a gyerek ijesztgetős fajtát: „Ha rossz leszel, jön a doktor bácsi és kiveszi a csavart…!”

Hétfőn felhívtam a dokit (ismét egy másikat, mert aki csinálta volna, szabin volt) és hiába reméltem titkon a szerdát, csütörtököt már keddre be is rendelt. Mondtam neki, hogy félős vagyok és adjon tanácsot, mit kell tennem előtte. Azt mondta, hogy semmit, kapok majd helyi érzéstelenítőt és csak azt fogom érezni kicsit, ahogy megindul. Pafff.

Kedden, ébredés után rögtön Tramadolort reggeliztem és a hideg élelem mellé is csomagoltam biztonság kedvéért. Amikor megérkeztünk már le kellett ülnöm mert szédültem. Folyt rólam a víz és egész testemben remegtem (rettegtem). A dokira várni kellett, úgyhogy felhívtam egy ottani anesztes főorvos ismerősöm, hogy segítsen. Van az a „bátorság” tabletta, adjon már belőle. Átmankózván az épület másik oldalába, végül is 2 Xanax-ot kaptam, azzal, hogy azért mondjam meg a dokinak.

Visszaérek, a nővér az ajtóban kacsingat, hogy már vár a doki. Nem, baj, gondoltam, nem olyan sürgős ez. Amikor bemutatkoztam és mondtam az ismerősöm nevét (az ő főorvosa), azért hozzátettem, hogy nem is tudom, hogy hogyan említsem, mert mi csak Zoltánnak hívjuk. Persze nem, azért közel sem olyan a viszony, de így családiasabb és segítőkészebb légkörben reménykedtem. Meg azt is mondtam, hogy Zoltán azért küldött a szabadsága alatt hozzá, mert csak benne bízik meg, hogy az én lábamat… Persze, persze. Meg a gyógyszert is elmondtam ő meg csak röhögött. „..csak amikor megindul...” mondta. Köszi, pont ettől izzadtam eddig is egy litert.

Na, a műtősnő vár, öltöztet majd lefektet. Azt mondja, csak kényelmesen, nyugodtan. Nekem görcsben mindenem és ezt remegő hangon tudatom is vele. „Külboka?” kérdezi, „Csak azt fogja érezni, amikor megindul.” meg „A lemezt is itt fogjuk kivenni, nem fáj az!” Meg az anyátokat fogjátok itt kivenni. Majd a nagyműtőben, altatásban. Én aláírok mindent, inkább verjétek ki két fogam a tubussal, de engem altatni fogtok. Aztán amikor készíti elő a cuccokat, látom, hogy elővesz egy akkora tűt, hogy azzal rendesen átszúrhatnák még a vádlimat is, de úgy, hogy a tűben maradna 30 deka hús is. Komolyan, a natgeon is kisebbel veszik az elefántok vérét. Kérdeztem is tőle, hogy az meg mire? „Hát az érzéstelenítőhöz.” „Na ne már”  mondtam „biztos elég nagy az?” „Ja, ezzel csak felszívom, kisebbel adja majd be a doktor úr.” Baromi vicces nem? Tuti, hogy a lelki terror-humor is a mindennapok része itt.

Erre megjön a doki, oldalra fektetnek, a műtősnő kacag, mert mint mondja ilyenkor a kényszeredett is pozitív hatással van. Én meg közben érzem az érzéstelenítőt. Hát, ha ez a szúnyogcsípés, akkor köszi, elég volt. Két vinnyogás közben mondom a dokinak, hogy azért várjuk már meg míg hat, meg azt is, hogy én már jól tudok mankózni és inkább mennék haza, így is lehet élni, örülök, hogy megismertem. „Fáj?” kérdezi, miközben a megfelelő csavart kereste. Azt éreztem, hogy ütögeti a lemezkémet de igazából nem fájt. Mint amikor a fogász érzéstelenített és úgy nyomkodja a fogadat. Mondtam, hogy nem, aztán a fém tálkában hallottam a csavar koppanását. „Azért mielőtt elmegy, még berakok egy öltést.” mondta én meg nem értettem, hogy most akkor mi van?

Hogy fért el ekkora csavar?
Volt még kis papírmunka, de aztán mehettem haza a jódos lábammal. Otthon meg azonnal rá is álltam. Igazán furcsa érzés volt. Próbáljátok ki. Nem kell rálépni 7 hétig, utána egész izgalmas lesz. Na, ennyi.

Tanulságok? 1, Egy félrelépés veszélyes következményekkel járhat. 2, Ne szedess ki rögzítő csavart a János traumáján, mert ott fáj. 3, Ha bokatörés után arra kér az asszony, akár le is ütheted - büntetlenül (bár nekem a törés utáni 2 km bringázás sem fájt, majd vezettem is kicsit és csak a végén éreztem, hogy kiszállni már nem tudok a kocsiból) 4, Amit mi elvárások strukturálásának hívunk, az tulajdonképpen a percepciós kontraszt. Ha ez túl magas (vagy alacsony), akkor az üzleti életben úgy védekezünk ellene, hogy érdektelenné válunk a téma iránt. Következetesek leszünk, meggyőzzük magunkat. Inkább továbblépünk, mert azt gondoljuk, hogy túl sokat fog kérni, lehetetlen lesz teljesíteni stb. Csak óvatosan az elvárások alakításával. Az legyen reális és inkább alá, mint fölé!

Nem akarom utóiratba írni, mert fontos (de csak mert nem fájt): a műtősnő és a doki is fantasztikus volt!
Tollas Attila 
Attila Tollas