Gyerekbaj

A ma reggeli családi történetről az jutott eszembe, amikor egyszer egy tréninget tartva, késő délután megkérdeztem a hallgatókat, hogy tudják-e miért fogunk most szünetet tartani? A kínos csend után az egyik hallgató végül azt válaszolta halkan, hogy „biztos azért mert, látod, hogy mennyire fáradtak vagyunk!” Mondtam neki, hogy ”nem; az, hogy fáradtak vagytok, nem érdekel olyan mértékben mint gondolod. Én itt dolgozom egész nap, szintén nagyon fáradt vagyok, és erre még külön rátesz, hogy (kicsit) leitattatok előző este. Szóval, azért tartunk szünetet, mert rá akarok gyújtani.”

Kiváló példa ez a feltételezésekre. Mennyi, de mennyi magánéleti és üzleti hiba követődik el, mert nem igazoljuk az akár jogos feltételezésünket.

Reggel pedig az történt, hogy a lányomhoz beosonván, halkan melléfeküdve simogatással együtt énekelni kezdtem a „Jó reggelt, itt a tej öltözködni kell, szervusz paplan, szervusz párna, most már kelni kell” családi ébresztőt. Erre huncutul elmosolyodik, felpattan és rohan ki a szobájából. Én meg utána, hogy hova megy, a flegma, „le (az emeletről), mesét nézni” válasszal. És ekkor elgurult a gyógyi. Utána szóltam, hogy nagyon de nagyon szégyelje magát, hogy én ilyen lelkesen keltem, ő meg még csak egy puszit sem ad és mit képzel és azzal otthagytam a lépcső tetején és elmentem a fürdőszobába.

Amikor a szokásos reggeli cuccok után mennék le, látom, hogy ott ül és nagyon-de-nagyon szomorú. Kezébe temetve a fejét egy 2,5 éves tömény bánatot láttam csak. Hiába, a „de mi a baj”, „megsimogassalak?”, „apa nagyon szeret” szövegek, semmi. Talán 10 perc telhetett így el, ülve egymás mellett, alatt, csöndben (az ő részéről mindenképp), amikor felé hajolva azt mondtam, hogy

„Az a baj, hogy tegnap levágtam a füvet. Ugye?”

Nemleges fejrázás.

„Akkor az a gond, hogy túl puhára sütöttük a húst! Ugye?”

Nemleges fejrázás, ami már nagyon jól megy és folytatta is a két újabb barom megjegyzésemre is.

„Látod, bármennyit mondhatok, nem fogom kitalálni. Mit szólnál, ha te mondanád el, miért ülsz itt szomorúan?”

Nemleges fejrázás - rutinből.

„Ok, akkor ne mond el, talán ebben a helyzetben az lesz a legjobb, ha inkább belesúgod a fülembe!”

ééés erre: „Az,      az,     az, hogy mennyünk le!”

„Persze drágaságom, menjünk le!”

És akkor felkaptam és sok csókkal levittem. Lent meg kakaóval jött a mese. Ennyi. Tollas Attila