Translate

2011. augusztus 19., péntek

Beszari Faszi


Járok, vezetek, két lábon állva veszem ki a cuccokat a hűtőből. Hurrá, nincs már rögzítő csavar a bokámban. Az érzés euforikus. Mondtam is a gyógytornásznak ma, hogy boldog vagyok, hogy itt lehetek. Ő meg csak nézett nagy szemekkel. Ezt persze egy rendkívül gyötrelmes és persze tanulságos nap előzte meg.

Hetekkel ezelőtt kezdődött minden, amikor közszemlére tettem a röntgenfelvételeket. Jöttek is kommentek szép számmal. Az egyikben egy volt évfolyamtársam azt írta, hogy neki is hasonló történt a lábával azzal a különbséggel, hogy neki két rögzítő csavar is volt benne meg azzal, hogy őt a Jánosban műtötték. Azt is írta, hogy amikor eltört a bokája, azt mondta a férjének, hogy üsse már le mert annyira fáj neki. De a lényeg, hogy a csavarkivétel hasonló fájdalommal járt.

Ezek után több orvost is megkérdeztem és mindegyik azt mondta, hogy hát igen, amikor megindul a csavar azt érezni szokták. Erről már írtam, hogy ha egy orvos így beszél, az igazán kemény lesz. Ha jól emlékszem 5x álmodtam ezzel. Méghozzá igazi rémálmokat. Azt a gyerek ijesztgetős fajtát: „Ha rossz leszel, jön a doktor bácsi és kiveszi a csavart…!”

Hétfőn felhívtam a dokit (ismét egy másikat, mert aki csinálta volna, szabin volt) és hiába reméltem titkon a szerdát, csütörtököt már keddre be is rendelt. Mondtam neki, hogy félős vagyok és adjon tanácsot, mit kell tennem előtte. Azt mondta, hogy semmit, kapok majd helyi érzéstelenítőt és csak azt fogom érezni kicsit, ahogy megindul. Pafff.

Kedden, ébredés után rögtön Tramadolort reggeliztem és a hideg élelem mellé is csomagoltam biztonság kedvéért. Amikor megérkeztünk már le kellett ülnöm mert szédültem. Folyt rólam a víz és egész testemben remegtem (rettegtem). A dokira várni kellett, úgyhogy felhívtam egy ottani anesztes főorvos ismerősöm, hogy segítsen. Van az a „bátorság” tabletta, adjon már belőle. Átmankózván az épület másik oldalába, végül is 2 Xanax-ot kaptam, azzal, hogy azért mondjam meg a dokinak.

Visszaérek, a nővér az ajtóban kacsingat, hogy már vár a doki. Nem, baj, gondoltam, nem olyan sürgős ez. Amikor bemutatkoztam és mondtam az ismerősöm nevét (az ő főorvosa), azért hozzátettem, hogy nem is tudom, hogy hogyan említsem, mert mi csak Zoltánnak hívjuk. Persze nem, azért közel sem olyan a viszony, de így családiasabb és segítőkészebb légkörben reménykedtem. Meg azt is mondtam, hogy Zoltán azért küldött a szabadsága alatt hozzá, mert csak benne bízik meg, hogy az én lábamat… Persze, persze. Meg a gyógyszert is elmondtam ő meg csak röhögött. „..csak amikor megindul...” mondta. Köszi, pont ettől izzadtam eddig is egy litert.

Na, a műtősnő vár, öltöztet majd lefektet. Azt mondja, csak kényelmesen, nyugodtan. Nekem görcsben mindenem és ezt remegő hangon tudatom is vele. „Külboka?” kérdezi, „Csak azt fogja érezni, amikor megindul.” meg „A lemezt is itt fogjuk kivenni, nem fáj az!” Meg az anyátokat fogjátok itt kivenni. Majd a nagyműtőben, altatásban. Én aláírok mindent, inkább verjétek ki két fogam a tubussal, de engem altatni fogtok. Aztán amikor készíti elő a cuccokat, látom, hogy elővesz egy akkora tűt, hogy azzal rendesen átszúrhatnák még a vádlimat is, de úgy, hogy a tűben maradna 30 deka hús is. Komolyan, a natgeon is kisebbel veszik az elefántok vérét. Kérdeztem is tőle, hogy az meg mire? „Hát az érzéstelenítőhöz.” „Na ne már”  mondtam „biztos elég nagy az?” „Ja, ezzel csak felszívom, kisebbel adja majd be a doktor úr.” Baromi vicces nem? Tuti, hogy a lelki terror-humor is a mindennapok része itt.

Erre megjön a doki, oldalra fektetnek, a műtősnő kacag, mert mint mondja ilyenkor a kényszeredett is pozitív hatással van. Én meg közben érzem az érzéstelenítőt. Hát, ha ez a szúnyogcsípés, akkor köszi, elég volt. Két vinnyogás közben mondom a dokinak, hogy azért várjuk már meg míg hat, meg azt is, hogy én már jól tudok mankózni és inkább mennék haza, így is lehet élni, örülök, hogy megismertem. „Fáj?” kérdezi, miközben a megfelelő csavart kereste. Azt éreztem, hogy ütögeti a lemezkémet de igazából nem fájt. Mint amikor a fogász érzéstelenített és úgy nyomkodja a fogadat. Mondtam, hogy nem, aztán a fém tálkában hallottam a csavar koppanását. „Azért mielőtt elmegy, még berakok egy öltést.” mondta én meg nem értettem, hogy most akkor mi van?